Pedig itt volt a nyelvem hegyén, de tényleg! Már akkor is meg akartam kérdezni, amikor a Zichy-pontban körbeadta a régi orsókat, és elmagyarázta a rokkák működését. Másodszor a saját műhelyében jött rám ez a huncut viszketés, amikor megtartotta az első vásárt: ölelhető kabalákkal, bekuckózós sálakkal, csupaszín gyapjúkötegekkel és vidám illusztrációkkal. De elmaradt a kérdés, mert helyét átvette a rácsodálkozás. A hatalmas szövőszékre, a lila ötven árnyalatára, a zsíros kenyéren illatozó hagymakarikákra. Józsy Judit népi kézműves, szőnyegszövő régi ismerősként üdvözöl, pedig csak egyszer találkoztunk korábban, akkor sem váltottunk a helló-n kívül más szót. Szorgoskodik, épp egy zsiráfot igazít a dobozban, hajas babát a régi bőröndben. Megsimogatja a sálakat a vállfán, pár milliméterrel megbillent egy képkeretet. Ámulva figyelem: mintha egy meseházban előadásra készülne! Nem, most mégsem illik – gondolom – előtolakodnom a vicces kérdéssel: nem fél-e a rokka mellett, hogy egyetlen szúrással ezeréves álomba szenderül?
„Már gyermekkoromban is nagyon szerettem kötözni, a fonallal játszani, abból valamit alkotni. Emlékszem, a karkötők mentek a legjobban, készítettem is párat, majd fogtam a kempingasztalt, kivonultam a házunk elé, szépen elhelyeztem alkotásaim, és vártam a vevőket. Jöttek! És vásároltak! Egészen varázslatos érzés volt, hogy számomra idegen embereknek tetszik egy alig tízéves kislány kézimunkája! Aztán anyukám rám szólt, hogy azért ez az árusítás így, ebben a formában nem teljesen szabálykövető, így a kreatívkodás piaci oldala ekkor egy időre megszakadt”
– emlékezik vissza Józsy Judit az első lépésekre. Fontos az eredet, pláne annak tükrében, hogy beszélgetésünk Dél-Komárom szívében, az igazán látványos városháza tőszomszédságában, egy kicsiny, ám annál hangulatosabb textiles műhelyben zajlik. Fehér asztalkán vidám, pingvines bögrében fahéjas-almás tea gőzölög, én meg azon gondolkodom, vajon a színes házakat ábrázoló horgolt pulcsi Judit munkája-e?
„Ami most rajtam van, az éppen nem az én kezeim közül került ki. Vannak olyan események, mikor a reprezentálás megkívánja, hogy saját termékeimet viseljem, de egyébként nagyon szeretek minden darabot, örömmel hordom őket, és tényleg boldoggá tesz, ha másokon is meglátom. Szőnyegszövő szerepel a bizonyítványomban, ezt a mesterséget tanultam a Hagyományok Házában. Eredeti tervem a takácsszövés volt, ám azt a szakot éppen nem indították. A sálakra specializáltam magam, úgy érzem, ez az én vesszőparipám.”
Most olyasmit árulok el, ami engem teljesen lefagyasztott, mikor meghallottam. Még jó, hogy elég erősen kapaszkodtam a grafitceruzámba, így nem kellett elpirulnom attól, hogy kiesnek kezemből a dolgok, ezzel ricsajt és csörömpölést okozva bontanám meg a hallgatóság átszellemült csendjét. A harmincas éveiben járó Judit – bár, ahogyan elmesélte, már gyermekkorában is szívesen „szöszmötölt” – nem a kreatív ipar felé fordult tanulmányai szintjén.
„A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen nemzetközi tanulmányok szakra jártam. Tanszékvezetőnk azt javasolta, minél egyedibb témát válasszunk. Gyakornokként dolgoztam a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél, akiknek van egy kidolgozott Afganisztán-stratégiájuk, így adta magát az ötlet, hogy ebben az országban mélyüljek el. Az is megfogott, hogy olyan vidéken zajlik a munka, ahonnan egyébként az emberek többsége inkább elmenekül. Akkoriban úgy véltem, van bennem annyi erő és tudás, hogy ezeket más emberek segítésére tudom fordítani. Egy lovas baleset miatt azonban mégsem jutottam ki, s amikor felgyógyultam, akkor már a geopolitika változott meg: a segélyszervezetek munkáját is biztosító nemzetközi katonai szervezetek kivonultak az országból”
– mesélte Judit, én meg megvallottam neki őszintén, hogy nem bírom összerakni a kétszer kettőt: hogyan lesz az Afganisztán-kutatóból népi kézműves?
fotó: Greguss Tamás
„Pesten, a Mesebolt kirakatában, megláttam az Edward állatsereglete című könyvet. Kiürítettem a pénztárcámat: friss diplomásként akkor még bizony munkanélküli voltam, így az ürítés nem tartott sokáig. Valamivel több mint hétezer forint állt a rendelkezésemre, a négyezres könyv belefért. Úgy tekintettem rá, mint befektetésre a jövőben, mert elhatároztam, hogy horgolni fogok állatkákat, és ebből valamilyen szinten meg is akarok élni. Két nap alatt elkészült az első figurám, egy róka, majd őt nyomban követte egy maci. Voltak jelek arra, hogy nem rossz irányban gondolkodom, mivel mindkét állatkát gyorsan el is tudtam adni”
– azóta már valóságos állatsereglet került ki Judit horgolótűi közül, amelyek mind gazdára találtak. Kivéve egyetlen kis majmot, aki, ahogyan a szövő elárulja, mikor belekerült a kosárkába, megfordult, és olyan „pillantást vetett” Juditra, hogy az szerelem volt első látásra. Egyértelmű volt hát, hogy a majmóca marad.
„A kezdeti lelkesedés és a sikerélmények sarkalltak a további szorgos munkára. Horgoltam, nem válogatva, mi kerül ki a kezeim közül: terítők, kendők, ruhák, takarók. De nem elégedtem meg a készen vásárolt alapanyagokkal, magam akartam a fonalakkal is foglalkozni. Először kézi orsón tanultam meg fonni, aztán rokkán is.”
Lelkesedése tudásának tágítására ösztönözte. Tanult a szentendrei skanzenben Méhes Adriennél, Budapesten Zsótér Adrienntől, majd Edelényi Dórától, aki a szentendrei Racka Műhely tulajdonosa. Praktikákat és taktikákat, titkokat és fogásokat lesett el. Ezeket a megszerzett tudásokat aztán otthon alkalmazta, egyre egyedibb fonalakat fonva. Innen már tényleg csak egy aprócska lépés volt a szövés megtanulása. De most már óhatatlanul felmerül a kérdés – ahogy Csiszár Jenő pattintotta az Olasz melóban: hogy kerül a csizma az asztalra? –, hogyan lesz a lobogó szőrrel futkározó, mókás arcú alpakka gyapjújából egyedi mintázatú sál a textiles műhely egyik vállfáján?
„Ha minden munkafolyamatot egyedül csinálok, körülbelül három hetet vesz igénybe. Először is kell ugyebár a gyapjú. Nyírás után ez piszkos, alapos válogatást és mosást igényel. Ezután jön a farkasolás – ezt nem mindig szoktam csinálni, valamint a kártolás, amit a fonás követ. Tehát ekkor még mindig csak a fonál elkészülténél tartunk. Régebben kemikáliával színeztem a fonalaimat, ma már növényi alapú színezéssel foglalkozom: saját kertemben termesztem a festőnövényeket. Amikor ez is megvan, jöhet a szövés maga. Nagyon szeretek szőni: megnyugtat, kikapcsol, jó hangulatot teremt.”
Elárulja, hogy a gyapjú micron értékében van a titok: minél alacsonyabb ez az érték, annál puhább, bőrbarátabb, finomabb tapintású lesz az adott ruhadarab vagy kiegészítő. A merinó egészen alacsony micron számú, míg a racka juh gyapja bizony szúrós tud lenni. Azt is megtudom, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható, gyapjúból készült termékek azért szúrnak, mert többféle alapanyagot összekevernek. Ezért szeretik a kézművesek felkeresni Judit műhelyét: tudják, hogy az ő szálai valóban száz százalékosak.
Judit ma már workshopokat is tart. Azt mondja, azért, hogy mindazokat, akiket ez a mesterség érdekel, segítse, hogy ne kelljen ugyanolyan nagy és hosszú köröket megfutniuk, mint neki, hanem némileg koncentráltan jussanak tudásalaphoz. Fontosnak tartja, hogy a régi mesterségek ne vesszenek el. Szereti ezt a régi világot, a maga lassúságával, nyugalmával. Férjével igazán egymásra találtak: Judit szenvedélye a szövés, fonás, horgolás, párjáé pedig a horgászat. Közös pont, hogy mindkettejük kikapcsolódásához orsó szükségeltetik. Tervezi, hogy újabb tanfolyamon vesz részt a Hagyományok Házában: elvégzi a népi játszóházvezetői képzést, ezzel is kibővítve a műhelye nyújtotta szolgáltatásokat. Lehet majd csuhét fonni, nemezelni, gyertyát mártani, kipróbálni a bőrművességet és a gyöngyfűzést – gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt.
„Hogy mi a szépsége ennek a mesterségnek? A pillanat, mikor a végén minden összeáll. Amikor már nem egy zsák tisztításra váró gyapjút látok, nem csak a gombolyított fonalat, nem a fazékban gőzölgő növényeket, nem a szövőszék beállításait, hanem kezembe vehetem az eredményt. A tudat, hogy a semmiből alkottam valamit. Valamit, aminek ráadásul gyógyító ereje is van!”
– lelkendezik, elmesélve, hogy hetvenéves nagynénjének készített egy sálat. A visszajelzés nem várt meglepetést tartogatott: az idős hölgy beteg volt, nem érezte jól magát, ám a sál viselése átlendítette a nehezebb időszakon. Órákig tudnám még hallgatni Juditot, aki elárulja, látja magát a jövőben, a hegyekben, egy rönkház teraszán, amint épp rokkát fon. Ez még a távoli jövő. Addig itt van még a karácsony: nevetve mondja, hogy horgolt állatkának örülne a legjobban, amit nem ő készített.
- Foglalkozása a mesterségén kívül: rendezvényszervező ,
- Kedvenc gyapjú: a bébimerinó és saját angóra nyulainak gyapja ,
- Kedvenc színek: az erdész zöld, a bordó és harmincéves korától az arany is
fotó: Greguss Tamás
