Kutatók szerint a kutyák új evolúciós fázisba értek. Ez egyben háziasításuk harmadik lépcsőfoka is. Mindennek okai mi vagyunk – pontosabban az ember igénye az alkalmazkodó társra.
Miről olvashatunk az alábbiakban?
Inkább társ, nem szolga
Oxitocin
Probléma megoldás, tűrőképesség, barátság
Istenek és lelket kísérő túlvilági lények
Szent Kristóf igazi arca
Inkább társ, nem szolga
Nem volt még olyan régen, hogy az ebekre egészen másként tekintettünk. Házőrzőt, vadásztársat, a nyájak terelőjét láttuk bennük. Munkára tartottuk őket, az ingatlanhoz és javainkhoz kötődő tartozékot. Természetesen a canis lupus familiaris mindig is barátja volt az embernek, az utóbbi évszázad folyamán azonban egyre inkább társnak látjuk a négylábúakat. Tudósok felfedezték, hogy ez a tény biológiai változásokat okoz a faj egyedeiben: ezek a kötődést és ráhangolódást hivatottak gyorsítani. Ezért az oxitocin nevű hormon a felelős, mely egyébként is az összetartozás érzetét kelti az emlősökben.
Az elmúlt esztendők során a svéd Linköpingi Egyetem munkatársai figyelték meg, miként dolgoznak együtt kutyák a tulajdonosaikkal. Főként arra összpontosítottak, mennyire hajlandók az állatok segítséget kérni, amikor bonyolult feladattal találták szemközt magukat.
Oxitocin
Az oxitocin attól függően fejti ki hatását, miként képes kapcsolódni a sejtek receptoraihoz. Biokémiai tények bizonyítják, hogy a szóban forgó hormon receptorainak kódoló genetikai anyaga, sokban járul az ebek kommunikációs képességéhez. Alapvetően ez azt jelenti, hogy a szociális érintkezés már szó szerint az öröklő anyagukban van!
A kísérletek tárgya hatvan Golden retriever volt. A kutatott DNS szekvenciák mintáját az orrukból vették. Azt a feladatot kapták, hogy olyan edényekből szerezzék meg a nyalánkságot, melynek tetejét semmiképpen sem tudták lecsavarni. Az egyetlen megoldás, az ember segítségül hívása maradt…
A tesztet két alkalommal ismételték meg – először úgy, hogy oxitocint spricceltek szaglószervükbe, majd a következő alkalommal ártalmatlan fiziológiai oldatot. Az eredmények tanúsága szerint, egy bizonyos receptor variánssal rendelkező egyedek, erősebben reagáltak az oxitocinra mint mások és hamarabb fordultak kétlábú párjukhoz. Az ehhez szükséges genetikai változások a háziasítás folyamányaként következtek be.
Az Észak-karolinai Duke University munkatársai, Brian Hare és Vanessa Woods szerint, a kutyák egy újabb fejlődési szakaszhoz értek. Azzal, hogy az általunk rájuk bízott szerepek megváltoztak, biológiailag is alkalmazkodni kezdtek az elvárásainkhoz.
Probléma megoldás, tűrőképesség, barátság
Hare evolúciós antropológiával foglalkozik és a kutyák agytevékenységét kutató központ (Duke Canine Cognition Center) vezetője. Woods a „kutyus óvoda” (Puppy Kindergarten) program élén áll, melynek hivatása, hogy szolgálati ebeket neveljenek, rászoruló személyek számára. Ezzel együtt azon módszerek kidolgozásával is foglalkozik, melyek a legalkalmasabbnak bizonyulnak az állatok problémamegoldó képességeinek fejlesztésére. Az intézetből kikerülő kutyák nagymértékben alkalmasak a 21. század emberi környezetében való boldogulásra. Megőrzik nyugalmukat a tömegben, más élőlény számára zavaró környezetben is képesek megtartani összeszedettségüket, nem utolsó sorban pedig barátságosak lesznek az idegenekkel is.
Manapság a kutyák, az emberi környezet változásainak köszönhetően, egyre több időt töltenek belső terekben, emberek és más kutyák társaságában. Korábban, míg a gazdák az ebek harcias tulajdonságait értékelték, azok nem voltak alkalmasak a városi közegben való életre. A magas energiaszintű ebek ma már nem feltétlenül ideális lakótársak. Hare és Woods munkájának köszönhetően, ma már tapasztalható az evolúciós különbség a „hivatásos” társként tartott négylábúak, valamint a továbbra is hagyományos, erőszakosabb és élénkséget igénylő szerepekre szántak között.
A kutyák háziasításának kezdeteiben nem vagyunk biztosak. Konzervatív nézetek szerint 14 ezer esztendővel ezelőtt kezdődött; frissebben feltárt adatok szerint azonban az első farkasok már negyven évezrede léptek a kutyává válás ösvényére. A domesztikáció második hulláma az ipari forradalommal vette kezdetét, amikor a középosztály kifejezetten társasági, státusz szimbólumként tartható ebeket igényelt. A kutyafajták fejlődése ekkor ágazott szét, mely mára több száz féle nyilvántartott csoportot eredményezett.
Istenek és lelket kísérő túlvilági lények
A kutyák az írott történelem kezdetén már az ember legjobb barátai voltak, társai minden viszontagságban. Nem véletlen tehát, hogy azok nem csupán a fizikai világunkat népesítették be, hanem pszichénkbe is beköltöztek. Táplálkozási szokásaik miatt, gyakran az alvilághoz tartozó (khtonikus) mitologikus lényekké váltak. Az elhullottak csontját ropogtatták melyet sokszor a földből kaparták elő. A tibeti buddhizmusra épülő kultúrákban, a halottak ún. „égi temetésben” részesültek. A lámák hite szerint ugyanis lélek távozása, csak a test teljes enyészetével történhet meg. A holttesteket tehát a vadak kényére hagyták, s ezekből bizony a félig vad kutyák is lakmároztak! Bár számunkra ez ellenszenvet vált ki, a régi pogányok számára ez kegyes szolgálatnak tűnt. Az eb tehát egyfajta alvilági kísérő szellem (pszichopomposz) szerepét vette fel (azték kultúra). Túlvilági istenséggé lett, mint Anubisz, vagy ilyenek társaságában került ábrázolásra. Máshol az életet és halált elválasztó határ őrizőjének feladatát ruházták rá (pl. a görög Cerberus.) Az irokézek világos színű kutyát áldoztak, hogy az ősök szellemei elé járulván, a törzs kéréseit terjesszék azok elé. Míg japánban a rókát csalfa tündérnek tartották, a fehér kutyát olykor egyenesen kaminak, kóborló istennek hitték.
A monoteista vallások köré szerveződő népi kultúrában a kutya szerepe sokkal negatívabb. Pokoli szörnyszülött, kísértő, vagy a kárhozott lélek vadásza. Esetenként maga az ember elveszett, kósza lelke. Furcsa módon, a canidae család egyedei – a kutya mellett főként a róka és a farkas – a gabonaterméshez is kötődő hiedelmek tárgyát képezik. A csontok által a földdel állnak kapcsolatba, a talaj pedig a növény magjának elhalásának helyszíne; ugyanakkor az újjászületésé is!
Kutyafejű mitologikus alakokat elsősorban az egyiptomi témájú múzeumi kiállításokon látunk. Ilyen a sakál tekintetű Anubisz; vagy Ozirisz gyilkos testvére, Széth. Talán nem annyira ismeretes, hogy a keresztény legendák is beszámolnak „cynocephal”, azaz kutyafejű népekről. Ma is kedvelt az utazók védőszentje, Szent Kristóf, akiről nyugaton a gyermek képében megjelenő Krisztus, óriási termetű révészeként beszélünk. A keleti keresztény egyházak ikonográfiája azonban egy páncélba öltözött, kutyafejű harcosnak festi le, akinek szörnyű erejét hallván a bizánci császár fogadott szolgálatába. Egy etiópiai apokrif irat szerint Kristóf egy szörnyszülött, akit Szent András és Szent Bertalan apostolok térítenek meg, és tesznek veszedelmes testőrükké.
Szent Kristóf igazi arca
A három nagy civilizáció – Európa, India és Kína – kultúrájában, érdekes módon az alig ismert szomszédos területek lakóit kutyafejűekként ábrázolták. Az alig ismert szomszédos régiók pedig mindhárom esetben a Közép-ázsiai sztyeppék népeit jelentették – tehát elsősorban a szkítákat, hunokat, pártusokat, ótörököket és a hasonló lovas nomádokat. Korabeli beszámolók szerint a híres amazonok férfinépe is ilyen volt. A szigorú kasztrendszerben élő indiaiak a kaszton kívüli „svápaka” közösséget nézték kutyába. Az ő ősük volt az ebek vonását őrző Candala, aki egy bráhmin asszony és sudra férfi frigyéből született. Míg előző a legmagasabb társadalmi rendbe, utóbbi a legalacsonyabba tartozónak mondhatta magát. A gyermek tehát a karma büntetését hordozta: utódai a településeken kívül rekedtek; alantas módon, csupán a hóhér munkáját kapták. A távol-keleti császárok birodalmában, a hunok elődeit, írásban is a kutya jelével közölték…
Nem is olyan régen, a francia Chauvet barlangban, régészek két felfedező lábának nyomát fedezték fel. Az egyik egy gyermek volt, a másik egy nagytestű kutya. A nyomok egymást követik, párhuzamosan haladnak. Ez jelenti a bizonyítékot arra, hogy már 26 ezer éve az ebekkel egy ösvényen járunk. Mindketten szabálykövető lények vagyunk, egyedül elveszünk. Szükségünk van társakra – csoportra, falkára. Azért tudunk olyan jól közreműködni, mert a kutyák kommunikációja velünk együtt fejlődött. Nincsen még olyan lény, mely ilyen mértékben értené arcunk mimikáját, utánozná mozdulatainkat, és hozzánk hasonlóan személyes rituálékat fejlesztene. Csányi Vilmos etológus felveti a lehetőségét annak is, hogy az ugatás az emberi beszéd utánzására jött létre, hiszen a farkas ősök vonítása helyett ez felel meg a tagoltság szabályainak. A kutyák megsértődnek, bocsánatot kérnek – nem utolsó sorban pedig nevetnek. Erre Yonekichi Hiraiwa japán zoológus és Konrad Lorenz, a viselkedéstan atyja is esküszik – Darwin pedig arra, hogy négylábú társaink humorérzékkel rendelkeznek!
Világunkban egyre kevesebb olyan dolgot találunk, mely valódi boldogságot, örömet hozna életünkbe. Az egyik ilyen azonban a canis lupus familiaris, amit a Teremtő bizonyosan vigasztalásunkra küldött a Földre!
fotó: pixabay.com
