A mai rohanó, kapkodó világunkban megkülönböztetett helye és szerepe van az egymás iránti tiszteletnek. Minimális elvárás tiszteletben tartani egymás véleményét, elfogadni különbözőségünket. Ha ezeket az alapvető követelményeket nem tartjuk szem előtt, akkor viselkedésünkkel, magatartásunkkal, meggondolatlanságunkkal könnyen megsérthetünk másokat.
Amilyen könnyű megbántani valakit, olyan nehéz bocsánatot kérni tőle. Mert vagy jogosnak érezzük a másikkal szembeni bántó magatartásunkat, vagy túlzott önérzetünk, büszkeségünk nem engedi meg, hogy elnézést kérjünk attól, akit akarva, akaratlanul, de inkább akarva megbántottunk.
Ha viszont minket bántott meg valaki, dúlunk, fúlunk mérgünkben, és szinte követeljük tőle, hogy igenis, kérjen elnézést.
Ne áltassuk magunkat, sokunknak nem erőssége a megbocsátás, illetve a bocsánatkérés. Egyiket is, másikat is hajlamosak vagyunk halogatni, elodázni.
Fontos kapcsolati elv azonban, hogy megtanuljunk megbocsátani és felejteni. Állítólag Edward W. Hoch amerikai politikus mondta: „Annyi jó van a legrosszabb emberekben is, és annyi rossz a legjobbakban is, hogy aligha szabadna bármelyikünknek is a többiekről beszélni.”
Egy régebben született jegyzetemben a megbocsátással kapcsolatban azt vetettem papírra, sokan hangoztatják, hogy a megbocsátás kétségtelenül nemes emberi erény, de azt nem teszik hozzá, amit a pszichológus tud és nagyon fontosnak tart: „hogy megbocsátani öröm, megkönnyebbülés. Nemcsak annak, aki vétett valamit, hanem elsősorban annak, aki megbocsát.” Felhívja egyúttal a figyelmet, hogy a megbocsátás egészségünk védelme, ugyanis a mardosó harag feldúlja arcvonásainkat, rútít és bénítja immunrendszerünket.
Ha megfogadnánk a szakember tanácsát, minden bizonnyal kevesebb harag, gyűlölködés, sértődöttség, viszálykodás terhelné emberi kapcsolatainkat.
Fotó: pixabay
