Már a Szentírás első fejezetei is kiemelkedő jelentőségű cselekedetként jellemzik a névadást. A megszólítás módja nem csupán egy szó. Világunk létezőinek azonosítására használt szavaink nem csupán egyedi hangsorok, hanem önmagukon túlmutató jelenségek. Nem önmagukban álló nyelvtani képződmények, hanem egy rendszeren belül, számos viszonyra utalnak. A Teremtő Ádámot bízza meg az anyagi létezők megnevezésével, ezzel átruházza rá a Földet, mint örökséget. Nevet az úr ad, az „előttünk létező” – olyan személy, akinek befolyása van létünkre, hatalommal bír felettünk. Az igazi név a lényegre utal: ezért hiszik sokan még ma is, hogy a titkos név megismerése hatalmat biztosít a megismert felett. Csupán felületes világunkban műanyagra nyomtatott, listáról választott szó a név – kimondva mégis téged, engem, őt érint meg! Nevet ad gazda a kedvencének, úr a szolgájának, szerzetesi rend az újonnan belépőnek…
Miről olvashatnak a cikkben?
A nemzet megmaradása minden téren küzdelmes
A magyar hősök címert cserélnek
Miféle jószág ez az „Uhorsko?”
Hungarusz-tudat vagy ős-rablás?
A szlovák történelemszemlélet alapvetése
Csák Máté, vagy Matúš Čák? Előd unokája, vagy Pribina leszármazottja?
Sokak bánata a közös történelem…
„Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek” (1 Móz. 2, 20)
Bizonyára vannak, akik számára a hangsorokon, nyelvtani formákon való háborgás értelmetlen és meddő időpazarlás. Ők adnak gyermekeiknek ösztönből is, orzott idegen nevet; feltűnést keltőt, meghökkentően környezet-idegent. Az okosak azonban osztoznak a latin bölccsel – nomen est omen – avagy a név maga a sors, a felsejlő jövendő! Időbe vetett lényként, nem mindegy tehát, milyen formában élnek tovább a régi korok nevei; kinek lingója viszi tovább a hősök és ősök emlékét. Mert bizony az határozza meg, kinek áll a jövő!
A nemzet megmaradása minden téren küzdelmes
Trianon óta állandó küzdelemben élünk. Minden fronton harcolunk a fennmaradásért, kisebb-nagyobb sikerrel. Szlovákiában élő magyarként a tudatért folytatott csatákat kínnal és keserűséggel vívjuk. Kultúra és történelem összeforrtak, a nevek terén – s ezzel a történelmi emlékezet mezején sem – állunk kifejezetten győzelemre. Időnként sikerül felmutatnunk kicsiny vívmányokat; a hivatalos történetírás, jelen-teremtés, jövő-alapozás azonban gátját vesztett folyamként sodorja el, zúzza szanaszét, vagy temeti el nagyszüleink örökségét a feledésnek mélységes iszapjában. Csak a temetők tartanak ki hűséges tanúként – míg a sírköveket el nem veszejti a munkagép, a csontokat ki nem veti a markolókanál! A Kárpát-medence e régiója azonban gazdát cserél: nem csak a fizikai világban, hanem a szellem mezején is. Nekünk pedig nem az osztozás ténye fáj; hanem az orcátlan történelemorzás, melyre egyesek és mások, országlásuk jogosságát fektetni kívánják.
A magyar hősök címert cserélnek
A történelmi magyar királyság már első századjaiban is több etnikumú ország volt. Ahogy a tatár, török elleni háborúkban felmorzsolódott a magyar nemzetiségű lakosság, úgy lett egyre inkább otthona számtalan népnek. Nem tagadhatjuk azok befolyását, nem vitathatjuk el létük bizonyítékait. Nem véletlenül van több értelme Krasznahorkának a szlovákban, hiszen a „szép halmot” körülvevő tájat, egy döntő pontot követően, ők éltek többségben. Lassan azonban a magyar történelem megszűnik létezni, kísértetté válunk szülőföldünkön. Először csak a gyaníthatóan szláv gyökerekkel rendelkező hőseinek címerén váltottak színeket a hegyek és keresztek; majd lassan a Felső-Magyarországhoz kötődő nagyjaink nevére nem ismertünk rá.
Miféle jószág ez az „Uhorsko?”
Hogy a többségi nemzet a lehető leginkább elhatárolódjon tőlünk, létrehozta az „Uhorsko” kifejezést, mely egyfajta párhuzamos valóságként van jelen történelmi emlékezetében. Ezt nyersfordításban így foglalhatnánk össze: minden, amit a magyarok elraboltak és magukénak kiáltottak ki a honfoglalás idejétől egészen 1920-ig! „Uhorsko” a királyság, melyet magyar színekre festettek, ugyanakkor szláv keserűségből, fájdalomból és tragédiából építettek…
Hungarusz-tudat, vagy ős-rablás?
Természetesen, nem teljesen alaptalan a gondolat, hogy a történelmi Magyarországot, soknemzetiségű államként lássuk; melyben mindenki, anyanyelvére, vallására és etnikai hovatartozására való tekintet nélkül a Szentkorona alattvalójaként élt – ahogyan azt a csaknem egy esztendővel ezelőtt távozó Käfer István professzor úr, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkara, Szlovakisztika Tanszékének megalapítója, szívósan hangoztatta: egyetértésben élő „hungarusz-tudatú” egyénként. Ő volt az, aki nem kardoskodott az ellen, hogy az utód-népek, a saját anyanyelvüknek megfelelő módon írják közös uralkodóink nevét. Hiszen Hunyadi Mátyás az ő királyuk is volt! Ez valóban igaz – azonban mégiscsak arcpirító az állítás, miszerint Corvinus, Huňadyként a szlovákok fejedelme; ezzel egy időben pedig Hunedoaraként a románok vajdája is volt – csak éppen nekünk nem volt semmi közünk hozzá!
A szlovák történelemszemlélet alapvetése
Anton Hrnko, történész írásában áll megfogalmazva a szlovák história szemlélet alapvetése. Dušan Kováč nyelvész, íróval ellentétben, aki a történelmi nevek hagyományos, a személy iránti tisztelet szabálya szerinti használatát javasolja; Hrnko kifejezetten egyetért az egységesített szlovák helyesírás alkalmazásával. Azzal a példával igazolja álláspontját, miszerint Pázmány Péter sem „Pázmányeumot” alapított Bécsben, hanem Pázmáneumot. Hiszen, ha ő maga latinosíthatta vezetéknevét, miért lenne baj a „Pázmaň?“ A szerző farizeusinak nevezi a történelmileg helyes formákat – mi pedig álságosnak a hasonló ötleteket. Hiszen jól tudjuk, itt nem nyelvtani kérdésekről van szó, hanem arról, hogy a magyar história figurái milyen módon vedlik le valódi hovatartozásukat, se lesznek mesék és újonnan szerkesztett mítoszok szláv hérószai! Erre utal az is, hogy Hrnko a magyar történelmi nevek mostanáig megszokott használatát, a 19. század, magyarizáló-egységesítő erőszakosságának maradványának tartja. Kijelenti: A nacionalista magyar történészek a 19. században (sokak ma is) „Uhorsko“ történetét a magyarok számára sajátítanák ki. Elgondolásuk szerint a nem-magyar nemzetek és nemzetiségek „Uhorskoban“ idegenek voltak; múltnélküli tömeg, melynek egyetlen feladata volt az „úri nemzettel” való összeolvadás.
Számunkra, magyarok számára az „Uhorsko” nem ellenséges fogalom. Ebben az Attila-ivadék agytekervényei ismét a meghasonlással küzdenek, hiszen az miből ered az „uhor” ha nem ugor, ongur, onogur kifejezésből? Értelmezhetetlen, idegen – egy önazonosságát kereső etnikum nemzeti „protestantizmusa”, mely egyetlen bizonyos alapot nyújt az önmegfogalmazáshoz: mi vagyunk azok, akik nem a magyarok (csak egy azokról elnevezett közegben éltünk – melyet róluk neveztek el)! Az adott fejezetben Hrnko okfejtésbe kezd, melynek eredményeként megállapítja, hogy a történelmi magyar (uhorsko-i) nevek, szlovák szabályok szerint való írásmódja tulajdonképpen az önálló szlovák történelem visszaigénylése, szereplőinek repatriálása a szláv idősodorba.
Csák Máté, vagy Matúš Čák? Előd unokája, vagy Pribina leszármazottja?
E folyamat legismertebb áldozata a trencséni oligarcha, Csák Máté. Ő maga Előd vezér nemzetségébe tartozónak tartotta magát, Szabolcs fejedelem utódának. Mivel uralma kifejezetten a mai Szlovákia – azon belül is, a szlovák „őshaza” területére – vonatkozott, s meglehetősen jelentős szerepet játszott a régió történetének alakulásában, mára betagolták az ősi szlovák nemességbe. Sőt, egyenesen a nagymorva fejedelmek szellemiségének folytatója – legalábbis egyesek szerint. Azon szláv vezérek szellemiségének, melyeket a nyugati történetírás frank kereskedőkként azonosít, s kiknek rövid életű önálló uralma, elsősorban belharcoknak köszönhetően szűnt meg. Különösnek mondható az is, hogy Csák Máté alakja, történelmünkben nem éppen pozitív: kerékkötője az egységes magyar államiságnak; a nyugati jellegű szilárd keresztény rend ellenlábasa, a pogány virtus és önös érdek makacs őrzője…
Sokak bánata a közös történelem…
Azt akarják velünk elhitetni – szlovákokkal és magyarokkal egyaránt –, hogy több évszázados küzdelem frontjának, két ellentétes árkában acsarogtunk. Pedig a mérget csupán a 19. században hintették el a liberális nemzetek elvének nevében, és persze gondosan csepegtetik ma is – mindkét oldalon! Miért ne lehetne Bél Mátyás, Benyovszky Móric közös kincsünk – ahogyan az Zrínyi Miklós a horvátokkal, netán az aradi tizenhárom szerbekkel, osztrákokkal és lengyelekkel? De ne úgy, hogy erőszakot teszünk rajtuk; nyelvi, érzelmi identitásukon!
fotó: pixabay.com, youtube.com
