Ahogyan fokozatosan alakul ki a személyiségünk, úgy nő saját autonómiánk iránti igényünk is. Küzdünk azért, hogy kialakíthassuk saját életünket, megélhessük dédelgetett álmainkat és szabadon dönthessünk sorsunkról. Nehezen viseljük el, ha valaki korlátozni próbál bennünket, esetleg megakadályozná kiteljesedésünket. Azonban mi történik akkor, ha a másik oldalon állunk, és nekünk kell tolerálni a másik fél változásait és vágyait? Rögtön nem olyan egyszerű…
Szeretjük azt hinni, hogy mi sosem viselkedünk önző módon és mindig kérdés nélkül támogatunk másokat, legyen szó a családunkról, párunkról vagy barátainkról, és ők is ugyanígy tesznek velünk. Elvárjuk tőlük, hogy adjanak nekünk kellő teret a kibontakozásra, még akkor is, ha ez eleinte kényelmetlen vagy ismeretlen szituációkba is taszítja őket. Természetesnek vesszük, hogy semmiféle ellenállásba nem ütközünk, és ha mégis, irántunk érzett szeretetükben inog meg a hitünk. Nehezen fogadjuk el, hogy ők kevésbé ujjonganak terveinkért, mint mi magunk, és nem értjük, hogy hogyan nem látják: ez a lehető legjobb lehetőség önmagunk megvalósítására, legyen szó a világ másik felén való letelepedésről, egy éles karrierváltásról vagy egy szakítás kezdeményezéséről.
Azonban eljön az a pont, amikor nekünk kell toleránsnak lenni és szó nélkül elfogadni azokat a döntéseket, melyeket mások hoznak önmaguk érdekében. Mindannyian csak azt tudjuk 100%-ban átérezni, amit mi élünk át éppen, mások helyzetébe sokkal nehezebb belehelyezni magunkat. Így ilyenkor sokszor kéretlenül is tanácsokat osztogatunk, próbáljuk „jobb belátásra bírni”, esetleg elkezdünk távolságot tartani, vagy negatívan fordulni feléjük. Minél inkább hatással van ránk is döntésük, annál nehezebben tudunk kimaradni a véleménynyilvánításból, még ha fordított esetben el is várnánk, hogy feltétel nélkül támogassanak bennünket. Nehéz beismerni, ám ilyenkor mi magunk is gyakran élünk a bűntudatkeltés és manipuláció eszközével, sokszor tudattalanul, önmagunk helyzetét védve ezzel.
Mindez teljesen rendben van, és nem válunk ettől rossz emberré, szimplán igazivá. Példaként, nem fogjuk addig megérteni, hogy miért utasít bennünket vissza az az ember, aki felé mi nyíltan és őszintén közeledünk szeretetet kínálva, ameddig mi nem utasítunk vissza valakit, aki biztonságos szerelmet hozhatott volna életünkbe. Klisének hangzik az a kifogás, miszerint „előbb önmagát kell megtalálnia”, majd azon kapjuk magunkat, hogy bennünk is ez a gondolat merül fel egy ismerkedési fázis közepén. Azt sem fogjuk megérteni, hogy több éves párkapcsolat után partnerünk miért nem biztos a közös jövőnkben, ameddig nem találjuk magunkat egy hasonló szituációban, ahol bennünk merülnek fel kétes érzések. Nem könnyű elfogadni, hogy több hónapos távollétünkre vonatkozó terveinket nehezteli a párunk, akit ezzel hosszú ideig távkapcsolatba sodornánk, mindaddig, ameddig minket nem hagynak itthon, hogy kiteljesedhessenek valahol máshol. Nehéz végignézni barátaink távolodását, amikor saját családot alapítanak, egyik nap azonban azt vesszük észre, hogy mi sem kerestük őket babánk születése óta, és máris egy fokkal nagyobb megértéssel fordulunk feléjük.
Mindig küzdeni fogunk saját szabadságunkért, és küzdeni fogunk a másik szabadsága ellen, ha az a tőlünk való eltávolodást jelenti. Bele van kódolva az emberbe, hogy ragaszkodjon azokhoz, akiket szeret, és szenvedjen hiányuktól. Meg kell találnunk az egyensúlyt, hiszen mindenkinek ugyanannyi joga van megvalósítani önmagát, történjen az bárhol vagy bárkivel. Hiába a görcsös ragaszkodás, azzal nem tudjuk őt magunk mellett tartani - engedjük szabadjára, hogy magától dönthessen úgy: visszajön hozzánk.
A Kowalsky meg a Vega dalszövege stabil kapaszkodó lehet ezekben a helyzetekben, amikor mi sem tudjuk mitévők legyünk:
„Szeretni nem azt jelenti, hogy két ember egy igát von, hanem a másikat biztatni, repülni át egy világon.”
fotó: Pixabay
