Nehéz az emberi létből fakadó bizonytalansággal szembenézni, ezért mindannyian az önámítással szépítjük a valóságot, hogy az elfogadhatóbb legyen magunk vagy mások számára. Az ámítás tehát egyfajta túlélést szolgáló belső eszközünk, melynek nincsen pozitív vagy negatív felhangja.
Az ámításnak számtalan lehetősége és megnyilvánulása van, felismerése nagyon megrázó és sok fájdalommal járhat. Nem egyszerű szembenézni azzal, hogy becsapottak vagyunk. Ennek ellenére mégis jobb a valóságot megélni, mint hazugságok és önámítások hálójában vergődni. Az ember életében elég gyakran előfordul, hogy kisebb-nagyobb csúsztatásokkal találkozik. Gyermekkorunk közösségi játéka volt a „sükettelefon", amikor az első és utolsó információ között valahol eltorzult a mondanivaló, mégis nevettünk s a játék izgalma feloldódott.
Felnőtt világunkban már sért és bánt bennünket, bizalmatlanná tesz, ha azt tapasztaljuk valaki nem őszinte, nem az igazat mondja és nem a valódit. Ilyenkor ritkán valljuk be őszintén, bizony - néha magunkért néha a másikért - belecsúszunk a kegyes hazugság és csúsztatás világába mi magunk is. Előfordulhat, hogy észrevétlen módon, keveredünk egy ilyen váratlan helyzetbe, vagy nehezen tudjuk utólag megfogalmazni, hogy hogyan is jutottunk el addig, hogy ámítjuk magunkat és a másik embert?
Az érdeket tekinthetjük a hazugságok okának, hiszen kell, hogy legyen valami vélt pozitívum, amit remélünk, amiért nem a teljes valóságot tárjuk magunk vagy mások elé. Lehet, hogy a valóság túl fájdalmas lenne megsebezne minket vagy mást? Lehet, hogy olyan öröm ért bennünket, ami másokban irigységet keltene és félünk, hogy miatta magunkra maradunk? Hazudni mindig először magunknak hazudunk, s csak utána a másiknak, hiszen senki sem állítana valótlanságot, hacsak nincs benne valamilyen mértékű önámítás. Az emberi életben az érdekek mentén tudunk érvényesülni, rivaldafényhez jutni családban és társadalomban egyaránt.
A személyes érdek akkor alakulhatnak ki, amikor rájövünk, hogy különbözőségünk okán másra vágyunk mi, mint a többiek. Ez a felismerés segít önmagunk megismerésében, de néha akadálya is a másik elfogadásának és elszigetelhet minket. Az önámítás során álarcokat viselünk, lehullásukkor önmagunkkal találkozhatunk, ami hatalmas belső szorongáshoz vezet. Felnőtt módjára felvállalni gyengeségeinket legyőzése annak a félelemnek, hogy kigúnyolhatnak minket. Ezért gyakran kényszerülhetünk ámításra, hogy elkerüljünk, megússzunk dolgokat, vagy hozzájussunk valamihez.
Önámítás során nem feltétlen merünk szembenézni saját magunkkal és a világgal, hanem a valóságnak hitt elképzelésekbe menekülünk. Félelmeink szabta beszűkült gondolataink között csak azt látjuk, amit látni szeretnénk, amit még el tudunk viselni. Sok esetben az „ej ráérünk arra még", az idő vasfoga, majd megoldja mentalitás mögött gyakran félelemből adódó szorongás áll s rákényszerít bennünket, hogy kifogásgyárként mondjuk: nem alkalmas az időpont, a hely, ez túl intim, az túl elérhetetlen. Ezen kudarckerülő magatartásunk magunk ellen hat. A neveltetésünk során szabályokat és normákat sajátítunk el a környezetünktől, melyek az adott társadalom által elvárt értékeket képviselik. Amikor alapjaiban kérdőjeleződnek meg azok a dolgok, értékek, amikben hiszünk, felborulhat a világba vetett hitünk.
Az elképzelés, meggyőződés vagy hit, amin keresztül látjuk a világot és másokat, meghatároz minket, a kapcsolatainkat és a valóságunkat. Jó, ha észben tartjuk, az önámítás az emberi élet velejárója így, ha már valamilyen oknál fogva rá kényszerülünk, akkor a legjobb, amit tehetünk, ha tudatosan cselekszünk, mert a felelősség vállalás elkerülhetetlen.
fotó: pixabay
