1926 szeptemberében Kuller Ferenc, a csallóközi Dercsika plébánosa öngyilkosságot követett el. A kitűnő zenész és nemzetközileg is elismert tudós matematikus nagy adag méreggel vetett véget földi életének.
Csaknem száz éve történt, de azóta is, az utóbbi néhány évben is több pap így hagyta itt e földi létet. Éppen most dolgozom egy nagyobb íráson, melyben a miérteket próbálom megfejteni. Még eléggé sokat kell vele foglalkoznom, hiszen nagyon összetett téma.
Most csak ennyit: az egyik öngyilkos papot, aki néhány éve vetett véget életének, én is ismertem. Ahogy egyszerűen szoktuk mondani: jó gyerek volt… Nyilván labilis volt a pszichikai állapota. Egy szerzetes ezt írta az egyik főpapnak címezve: a püspök kergette a halálba. Ezt azért nem hiszem, de nem akarok finomkodni: e szörnyű tettéhez bizonyára sok minden és sok mindenki hozzájárult…
A mások részéről tapasztalt kemény szavak, elutasítás, szeretetlenség, magány - az irgalom, a nagylelkűség, a megértés, a támogatás helyett.
Fájdalmas minden öngyilkosság. Emberi és túlvilági vonzata is van. És a legkisebb jogunk sincs e tekintetben ítéletet mondani senki fölött sem. Mert nem húztuk magunkra az illető cipőjét: nem éreztük lelket marcangoló kínjait, és nem láttuk átvirrasztott éjszakáit, nem éreztük reménytelennek tűnő, lassan múló napjait. Nem értünk, nem érthetünk semmit az ő életükből… Semmit!
Ugye, ha ilyen tragédia történik, szárnyra kelnek a pletykák. Hogyan, miért? S megszületik néhány, a poklok legalsó bugyrát felelevenítő megjegyzés is.
Madách Az ember tragédiájában ezt írja:
„Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.”
Ugyanebben a műben viszont így biztatja az Úr Ádámot:
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Mi éljünk! Ítélkezés nélkül. Küzdve. És bízva. Figyelve másokra is. Az élőkre.
fotó: AI, pixabay.com
