Szerkesztőségi bevezető:
Több mint 10 évvel ezelőtt egy tollvonással elvette a Nagyszombati Főegyházmegye a bencések tulajdonát. Kiss Róbert komáromi plébános, helynök véleménye a bencés rend ingatlanjaival kapcsolatban akkor így szólt: „mindenkinek az érvényes szentszéki rendelkezés alapján kell eljárnia és nézetét ehhez kell igazítania” (ma7.sk, 2016. szeptember 3.). Ján Sokol érsek, aki 21 évig volt a főegyházmegye érseke, nem folyamodott semmilyen törvénytelenséghez e bencés ingatlanokkal kapcsolatban. Róbert Bezák érsek pedig szerette volna, ha Komáromba bencések jönnek. Maga tárgyalt erről Várszegi Asztrik pöspök-főapáttal. Orosch érsek uralkodása első évében megtette, amire azelőtt senki sem gondolt: átíratta az összes ingatlant saját egyházmegyéjére.
Következzék Csáky Pál ezzel kapcsolatos írása, melyet szerkesztőségünk számára írt.
Jó tíz évvel ezelőtt komoly eseménysor rázta meg a felvidéki keresztény közéletet: az addig a magyar bencésekhez tartozó komáromi bencések rendháza, valamint a szerzetesrend kolozsnémai, deáki és komáromfüssi ingatlanjai és mintegy 660 hektárnyi termőföldje a nagyszombati egyházmegye tulajdonává vált. A lépés sokakat megbotránkoztatott, komoly világi és egyházi jogi folyamatokat indított be, hónapokig tartó vitákat és bírósági tárgyalásokat, ám a meghatározó az volt, hogy a legfőbb katolikus instanciák nem védték meg a pannonhalmi bencéseket. Az egyik fő kifogás velük kapcsolatban az volt, hogy hosszú évekig nem voltak képesek rendszerszerűen működtetni a komáromi rendházat. Emlékszem Várszegi Asztrik akkori főapát keserű mondatára: „Nekem nagyon sok kitűnő szerzetesem, paptanárom van – odakint, a pannonhalmi kriptában.” A tulajdonjog azonban a nemzetközi jog szerint nem évül el: érdekes lenne megtapasztalni, milyen döntést hozna egy ilyen kérdésben az Európai Emberjogi Bíróság. Egy ilyen folyamat kezdeményezéséhez persze a pannonhalmiak egyházi feletteseinek jóváhagyására volna szükség. Csakúgy, mint az oroszvári Lónyay-kastély ügyének végső lezárásához. Ez utóbbi esetében a volt főapát a hosszú távú bérlet lehetőségét is felvetette a szlovák állam felé, sikertelenül.
Pedig ne feledjük: a bencéseknek sokat köszönhet a magyarság, annak Szlovákiába szakadt része is. A pannonhalmi központú Szent Benedek Rend az elcsatolt felvidéki részeken is nagyon fontos tevékenységet fejtett ki a múltban. Komáromban a 13. század elején telepedett le a bencés szerzetesrend, amely 1776 óta működtette a helyi gimnáziumot is. Persze a szerzetesrend működése a múltban sem volt problémáktól mentes, a történelemben eddig két és félszer szüntették meg: 1782-ben II. József, a kalapos király, 1950-ben pedig a kommunisták tiltották be. Harmadszorra – és ez a feles lépés, tekintettel, hogy csupán a szlovákiai részegyházat érintette, 2014-ben húzta ki a szlovák kulturális minisztérium a komáromi székhelyű szlovákiai bencés szerzetesi közösséget, amely addig önálló jogalanyisággal bíró szubjektumként szerepelt az elismert egyházak sorában. Nem szeretném abszolutizálni a politika szerepét az életünkben, de ebből a példából is látni kell: megtették, mert megtehették, 2014-ben nem volt sem a parlamentben, sem a kormányban erős magyar politikai párt, amelytől tartaniuk kellett volna. Ez volt az alapja az akkori folyamatoknak.
Márpedig a bencések több tisztelet érdemelnének nem csak szlovákiai, de európai szinten is. Maga a kereszténység volt az a szellemi erő, amely kihúzta Európát a Nyugatrómai Birodalom bukása utáni káoszból. Sokáig a bencés rend volt az egyedüli szerzetesrend, máig alaprendként tekinthetünk rá: kolostorai a tudás, a szervezettség, a lelkiség, a művészetek központjai voltak. Egyáltalán: az „Európa” kifejezést is első alkalommal egy bencés szerzetes, Kolumbán ír térítő használta a pápának írt két levelében, s azt a területet értette alatta, amely elfogadja a pápa fennhatóságát. Szent Kolumbánt emiatt XVI. Benedek pápa 2008-ban Európa Atyjának nevezte, Szent Benedeket, a rend alapítóját pedig már 1964-ben nyilvánította VI. Pál pápa Európa védőszentjének.
Nálunk a komáromi rendházban és a gimnáziumban folytatott tevékenység, a deáki és komáromfüssi plébániák tevékenysége, a dénesdi fiókegyház hozzájárulása, valamint az ottani birtokkomplexumok gazdasági fenntartó ereje volt figyelemre méltó. Megjegyzendő, hogy a tulajdonjogi viták és a tevékenységgel kapcsolatos egyéb kérdések körüli összecsapások már a két világháború közötti időszakban is komoly intenzitással folytak, ennek értékelhető és tanulságos irodalma van. A lényeg akkor is az volt, hogyan próbált a csehszlovák állam maga alá gyúrni mindent, ami az azt megelőző magyar évszázadokban az elcsatolt területeken létrejött. Az identitást célzó kérdések mellett akkor is hangsúlyos szerepet kaptak a vagyonnal kapcsolatos intézkedések is.
Eme összefüggések tudatában külön említést érdemel az a figyelem, amellyel a magyarországi bencések fordulnak napjainkban is a komáromi gimnázium felé, mintegy szimbolikusan is oktatási hálózatuk részének tekintve azt. S csak dicsérendő a Selye János Gimnázium hozzáállása ehhez a viszonyhoz: a 2024/25-ös tanévet ők is Bencés emlékévnek hirdették meg. „A komáromi Selye János Gimnázium mindig is büszke volt történetére, az elődök eredményeire és erőfeszítéseire, melyet a magyar kultúra érdekében fejtettek ki. Az emlékév célja, hogy mi, diákok megismerkedjünk a bencés lelkiséggel, s alaposabb tudásra tehessünk szert iskolánk gazdag történelmi múltjáról. Iskolánk országos hírnevét ugyanis a bencések alapozták meg” – áll a gimnázium nyilatkozatában.
A komáromi gimnáziumot 1776-ban a pannonhalmi bencések vették át a jezsuitáktól: olyan tanárok oktattak itt, mint Baróti Szabó Dávid, a jeles költő és műfordító, aki például retorikát tanított, Czuczor Gergely költő és szótáríró, Révai Miklós nyelvész vagy Pray György, a kiváló történetíró. A hajdani tanítványok közt is szép számmal akadnak a magyar kultúrtörténetben közismertté vált egyéniségek: ilyen például Ányos Pál, a szentimentalizmus legismertebb magyar költője, Beöthy Zsolt és Szinnyei József irodalomtörténészek, Feszty Árpád festőművész, illetve Konkoly-Thege Miklós csillagász.
A történelem viharainak kiszolgáltatott intézmény egészen 1945-ig helytállt és példaadó lendülettel szolgálta a magyar oktatás ügyét, mígnem 80 évvel ezelőtt, 1945. június 28-án kapui bezárására kényszerült. A tanárokat szélnek eresztették. Az emberpróbáló időkben is nagyszerű teljesítmények születtek mind a tudományok, mind a művészetek terén. Bíró Lucián, Borka Géza, Gidró Bonifác, Horváth Cézár, Kocsis Károly és Pataki Maurus nemcsak oktatással és tudományos munkával foglalkoztak, hanem széles körben használt tankönyveket írtak, Bíró Lucián pedig Tábortűz címmel lapot is alapított. Kevesen tudják, hogy 1925-ben, 100 évvel ezelőtt a gimnáziumban tanító, rendkívül művelt bencés atya, Pataki Maurus szlovákra fordította A Pál utcai fiúk című regényt
Külön fejezet a komáromi bencés rendház hányattatott sorsa. „Amikor az 1989-es rendszerváltás után újraindultak a szerzetesrendek, az akkori pannonhalmi főapát, dr. Szennay András OSB kérte Rómának, azaz a Szerzetes Kongregációnak a beleegyezését a révkomáromi szerzetesi élet újraindításához. Ehhez meg is kapta az engedélyt, amit eljuttatott Ján Sokolnak, aki a kánonjog értelmében csak tudomásul vette - vehette Róma jóváhagyását. A révkomáromi bencés rendház ugyanis független rendházként működik a X. Leó pápa által 1514-ben dekrétummal jóváhagyott Magyar Bencés Kongregáció keretében, és pápai jogokkal rendelkezik“– nyilatkozta jó egy évtizeddel ezelőtt dr. Szalay György, aki a bencés rend szlovákiai jogi képviseletét látta el.
Azt is elmondta, hogy a révkomáromi bencés rendházat 1990-ben a vonatkozó törvények alapján a komáromi bencéseknek, nem pedig a nagyszombati érsekségnek adták vissza.
„A bencés kolostor épülete 1948-tól egészen 1989-ig hajógyári diákszállóként működött, melynek lakói azt alaposan leélték, lakhatatlanná tették. A szükséges felújításra sem az államtól, sem pedig a nagyszombati érsekségtől egy fillért nem kapott a révkomáromi Bencés Szerzetesrend. Ahhoz csak a fokozatosan visszaszerzett történelmi bencés ingatlanok, termőföldek, erdők bérbeadásából tudtunk pénzt szerezni. Hosszadalmas folyamat volt odáig eljutni! 1993-tól közel hét évig tartott a hajdanán egy gyors tollvonással elvett bencés vagyon visszaszerzése. 2000-ben a révkomáromi Bencés Szerzetesrend – Nagyszombat közbenjárása nélkül! – kötött szerződést a Szlovák Földalappal (SPF) és az érintett községekkel a termőföldek visszaadásáról. További két és fél évig tartott, amíg a révkomáromi kataszterben végre bejegyezték ezt a tulajdont. Így tehát csak 2003-ban adhattuk bérbe az említett ingatlanokat. Lassacskán tehát megoldódnak a rendházzal kapcsolatos problémák, most bizonyos emberi kapzsiság vezényelte pénzügyi lobbikörök próbálják partnerként Nagyszombatot felhasználni arra, hogy megszerezzék a bencés ingatlanokat" - részletezte a történteket dr. Szalay György még 2010-ben.
Való igaz, hogy a komáromi monostor épületét 1995 óta nem lakják állandó jelleggel. Egyebek mellett ez is érv volt a rendház tulajdonjogának megváltoztatására. Tény, hogy a rendházban történtek bizonyos felújítási munkálatok is 1990 óta, mint ahogy bizonyos időszakokban használták azt a cserkészek továbbképzési programok megvalósítására, illetve az egyház is szervezett benne hitoktatói továbbképzéseket. Tíz évvel ezelőtt azonban hangsúlyosan megjelent az az ígéret is, hogy a rendházat a szlovákiai katolikus egyház a szélesebb értelemben vett egyházi tevékenység magyar nyelvű központjaként kívánja működtetni. Ám ez ügyben nem történt semmi. Ilyen megvilágításban ismét csak komoly hangsúlyt kap a szlovákiai magyar katolikus hívek kérése egy ad personam jogokkal bíró magyar püspök kinevezésére. Míg ugyanis a Szlovákiában élő katolikus hívek több, mint 10 százaléka magyar nemzetiségű, a Szlovák Püspöki Kar 17 tagja közt egyetlen magyar nemzetiségű sem találtatik. S míg a fegyveres testületek tagjainak van püspöke, s a püspöki kar külön püspököket is megbízott a romák pasztorációja koordinálásával, illetve a külföldön élő szlovákok pasztorációjával, a több, mint 350 ezer magyarajkú katolikus gondjait máig ignorálja a Szlovák Püspöki Kar.
Csáky Pál
fotó: magyarkurir.hu, abu.sk