Apró kislány ugrándozik fel nagyszülei padlására, melyet már rég belepett a por. Évek óta nem jár erre senki - csak ő szokott elbújni ide a világ zajától, ha vendégségbe jönnek. Alig 10 éves múlt, de imádja a titokzatosságot, ami körbelengi az egész helyet. Szereti a levegő könnyed dohosságát, és a sok zugot, melyek egytől-egyig kincseket rejtenek. Talált ő már itt sok mindent: képeslapokat, kifakult fényképeket, elfelejtett leveleket. Néha megkérdezte nagymamáját a tárgyak jelentőségéről, legtöbbször azonban inkább ő maga kerekített köréjük történetet, hiszen így saját fantáziáját használhatta.
Eltelik egy óra is, mire olyan dobozhoz ér, melyet korábban még nem látott. „El nem küldött papírrepülők” – olvassa a tetejére írva, melynek értelmezéséhez szüksége van néhány percre. Majd hirtelen beugrik neki egy sor nagymamája által sokat hallgatott zenéből: „A szépre hajtott levélkék helyett dobj egy papírrepülőt”. Gondolata be is igazolódik, amint felnyitja a doboz tetejét, gondosan össze hajtott levelek tárulnak szeme elé. Nincsenek borítékban, és megcímezve sincsenek, így feltételezhetően nem volt az írónak szándékában elküldeni ezeket. Értette a kislány, miről lehet szó - amióta csak megtanult írni, nagymamája arra bíztatta, hogy írja ki magából az érzéseit, ha valaki megbántotta őt. Azt vallotta, hogy ezeket sokszor nem is kell elküldeni, elég, ha az ember papírra veti gondolatait, majd elrakja azt a fiók mélyére.
Óvatosan hajtja szét a legfelső papírlapot, fiatalos, lendületes, indulatos kézírás néz vissza rá. Sejti, hogy érzelmektől fűtött sorokat talált, izgatottan kezdi olvasni a levelet...
Annyi mindent mondanék. Annyi mindent kérdeznék, mesélnék, ígérnék. Vagy csak megfognám a kezedet. Abban az egy mozdulatban benne lenne minden. Soha senki érintésére és figyelmére nem vágytam még úgy, hogy lángoljon bennem hiányuk. Se egy mosolyra, ami, ha csak egy másodpercre is, de csak nekem szól. Szeretem a mosolyod. Olyan őszinte. Mélyreható, pont, mint az, ahogyan a szemembe nézel, miközben hozzám beszélsz. Szeretem azt az érzést, amit ezek okoznak bennem, különlegesnek érzem magam tőlük. Az éjszakánk után már másnap reggel az fogalmazódott meg bennem, hogy úgy tudnálak szeretni. Annyira nagyon. Ha hagynád. Tudom, hogy menekülsz az érzések elől. Hogy félsz. Amiről te azt hiszed, hogy másokat elijesztene, engem épp az ejtett rabul. A sebezhetőség. Szerinted ez baj. Szerintem meg pont a hibáidba a legkönnyebb beleszeretni.
Nem csak te félsz, nem csak a te szívedet törték már össze, nem csak téged ijeszt meg a gondolat, hogy beengedsz valakit, aki utána otthagy téged. Az elején akartál. Tudom. Annyira szépen alakult köztünk minden. Közel engedtük a másikat. Mi történt ezután? Mit rontottam el?
Én tényleg elhittem. Most pedig olyan, mintha idegenek lennénk. Lehet, hogy én értettem félre. De az összes megérzésem azt mondta, hogy te is vágysz rám. Nem akarok túl sok lenni, aki folyamatosan közeledik, miközben te már régen eldöntötted, hogy meg akarsz állni. Én lépnék, ha tudnám, hogy azzal téged nem löklek még messzebb, de most ebben nem merek hinni. Annyira szeretném tudni, hogy mi zajlik benned. Gondolsz-e rám úgy, ahogyan én gondolok rád, vagy csak egy barát vagyok számodra. Még ha csak az is, jobb lenne tudni róla. Ha pedig több, akkor kérlek, lépj. Csak egy picit. Ígérem, viszonozni fogom.
Elgondolkodva hajtja össze az elvékonyodott papírlapot. Nem tudja, hogy kihez szól a levél, de érzi, hogy tele van fájdalommal. Eljátszadozik a gondolattal, hogy mindez csak egy gyorsan fellángoló, majd gyorsan elalvó szerelem volt, melyre nagymamája talán már nem is emlékszik. Vagy épp ellenkezőleg, mély nyomot hagyott benne és tetőtől talpig átformálta őt. Biztos benne, hogy mosolyogva emlékezne vissza bolondos énjére, ki fülig belezúgott valakibe egy éjszaka alatt. Sosem tagadta családja előtt, hogy fiatalon száz fokon égett, megélve ezzel az élet minden örömét és bánatát. Tudja a kislány, hogy ez a történet is egy lépés volt ahhoz, hogy nagymamája azzá váljon, aki most is lent várja őt a konyhában. Egy csupaszív, erős nővé, ki megtanulta, hogy az életet igazán megélni csak hangosan nevetve és hangosan sírva érdemes.
fotó: Pixabay
