A legnehezebb, amikor ringbe kell szállni az embernek önnönmagáért, hogy bizonyítsa rátermettségét és kitartását, hogy képes kiállni és megvédeni önmagát másokkal szemben.
Amikor két ember értékrendje vagy szükségletei ütköznek, egyetlen megoldás sem lehet megfelelő, vagy mindenki számára kézenfekvő megoldás. Ez nem azt jelenti, hogy mindkét ember maradéktalanul megkapja, amit csak akar, de megér egy próbálkozást, hogy elismerjük a másik embert és készek legyünk tisztelni és elfogadni, ha van egy helyzet, amit orvosolni kell. A felmerült konfliktusokra adott válaszok mindig egy újabb és újabb helyzetet generálnak. Vagy sikerül feloldani, vagy tovább hengerítjük, mint egy malomkövet.
Az egyik véglet az indulatoktól sem mentes viselkedés, amelyben az illető úgy viselkedik, mintha csak az ő érzései és céljai lennének a legfontosabbak, a másik ember észrevételei pedig egyáltalán nem számítanak.
Leghangosabban kiabál, kinek háza ég – ez a mondás igaz azokra az emberekre, akiknek problémái és fel nem oldott indulatai vannak, ezért agresszióval lépnek fel egy adott helyzetben.
Mindig attól tartanak, hogy gyengének fogják őket látni, ezért azt hiszik, hogy így képesek egy adott rossz helyzetet megoldani. A méltányosság jegyében mindig feltételezni kell a kétoldalú személyes és a másik ember önbecsülését, valamint a mások iránti tiszteletet, amivel lehet partneri módon kommunikálni. Kiállni az embernek önmagáéért anélkül, hogy a másikat lehetetlen helyzetbe hajszolja. Kész legyen rá kimondani azt, amire gondol, ami foglalkoztatja, ami problémát jelent neki anélkül, hogy fenyegetné vagy sértegetné a másikat.
A másik véglet, amikor inkább hallgatunk és nem állunk ki magunkért, mert jobb a békesség. Mindkét helyzet gyermekes megoldás. Egy igazán saját értékeit helyen kezelő felnőtt tudja, mikor kell hallgatni és mikor kell konfrontálódni, mert képes felelősséget vállalni önmagáért és a viselkedéséért. Például egy munkahelyen, ahol a munkánk gyakran olyan kihívásokkal és nehézségekkel szembesít bennünket, amelyeket határozott magatartással kell kezelnünk és megoldani. A dühöngés nem oldja meg a problémát, csak az időt rabolja el, amiből valljuk be őszintén, a legkevesebb van mindenkinek. A munkatársakkal való konfliktus leginkább abból adódik, hogy képtelenek vagyunk a munkamegosztásra. Ki dönti el, hogy ki fogja ezt a feladatot elvégezni, kire is lehetne rábízni?
Konfliktushelyzetekben nagyon nehéz lehet a sajátságos nézőpontot megfogalmazni, hogy kinek kell a problémával foglalkozni és kinek nem. Amikor egy bonyolult, érzelmi helyzet közepette találjuk magunkat, már tudni kell, hogy ki tartja a gyorsan vágtató lovak (érzelmek és viselkedés) gyeplőjét.
A határok két ember között mindig meghatározzák a környezetedben élők elfogadható, normális viselkedésének valódi mércéjét.
Minden határ, amit mi magunk húzunk meg, a másik ember előtt az első önvédelmi vonalként szolgálnak. A kényelmetlen érzelmi játszmák, amik előtted történnek, vagy éppenséggel veled, mindig segíthetnek megérteni, hol vannak a határaink, és mikor sértették meg azokat.
A kellemetlen érzések a következő kérdéseket vetik fel: Most mi a baj? Mit kell helyreállítani, mi ment tönkre? Amikor nyíltan kifejezzük érzéseiket és gondolatainkat, és közvetlenül megvédjük saját jogainkat, figyelembe kell venni mások jogait is. Óvni kell a másik embert attól, hogy megsérüljön egy-egy probléma megoldása során. Határaink megismerése arról szól, hogy felismerjük szükségleteinket, gondoskodjunk azokról, miközben figyelembe veszed mások szükségleteit. Ez a felelősségvállalás képessége mindenkié anélkül, hogy kontrollálnánk.
Az egészséges határok, amiket felállítunk másokkal szemben, biztosítják, hogy kapcsolataink kölcsönösen a bizalomra és a támogatásra, illetve a tiszteletre épüljenek, még akkor is, ha kihívásokkal és nehéz küzdelmekkel kell szembenézni.
fotó: Pixabay