„Az érzelmeink arra vannak, hogy érezzük őket. Még a nehezebbeket is. Rendben van, ha azt érzed, amit érezned kell.” - hangzik el a nemrégiben megjelent Agymanók 2. című animációs filmben, kimondva azt, amivel szinte mindannyian megküzdünk napról napra. Ez a mese sokunknak jó emlékeztető lehet arra, hogy milyen fontos megélni mindazt, ami éppen bennünk zajlik. Jót, rosszat, örömet vagy bánatot. Inkább érezzünk egyszerre mindent, mint semmit.
Hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani és elnyomni az érzéseinket, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Nincs időnk megállni és odafigyelni rájuk, foglalkozni velük, míg kitartanak, könnyebb dobozba zárni őket, mire már a hangjukat se halljuk. Manapság egyébként is elterjedt a toxikus pozitivitás, a médiában csak a szép és jó ömlik ránk naphosszat. Azt nézegetve elhisszük, hogy mindenki más élete csupa öröm, hiszen senki sem szívesen osztja meg a nehezebb pillanatait. Így minél több időt töltünk az online térben, annál nehezebben fogadjuk el a sajátjainkat. Ez gyakran oda vezet, hogy bármilyen negatív érzelmünk kerül előtérbe, azonnal próbáljuk megszüntetni, görcsösen megváltoztatni, akkor is, ha még nem sikerült feldolgoznunk azt kellően.
A környezetünk is gyakran ránk nyomja azt az elvárást, miszerint bármi történt is, „jól kell lenni”. A teendők nem várhatnak, és egyébként is ki töltene szívesen időt egy feldúlt emberrel? „Inkább mosolyogj, aztán majd idővel jobb lesz” - hangzik el számtalanszor. Mély kapcsolat szükséges ahhoz, hogy a hogylétünkre vonatkozó kérdés őszinte legyen és ne csak egy udvarias formalitás. Sőt gyakran még a hozzánk közel álló emberekkel sem szívesen osztjuk meg a valódi érzéseinket, túl intimnek gondoljuk a helyzetet, magunkat pedig gyengének. Pedig mennyivel könnyebb lehetne mindenki lelke, ha nem csak a szép dolgokról szólnának a beszélgetések! Lehet, rájönnénk, hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel, mások is küzdenek mindazzal, amivel mi. Sőt, talán még azt is elhinnénk végre, hogy érezni nem a gyengeség jele, sokkal inkább az erőé.
Nem segít a helyzetünkön, hogy léteznek „kevésbé megengedett érzelmek” is a társadalmunk szerint. Ha valakinek haragról vagy irigységről beszélünk, rögtön a megoldást keresi ezek megszüntetésére, időt sem hagyva megélni vagy megérteni őket. Pedig nincsenek jó és rossz érzések, mindegyik egyenértékű, hiszen valamit jeleznek felénk. Lelkileg egészségesebb az az ember, aki nem próbál minden egyéb érzelmet boldogsággal palástolni, hanem felvállalja, ha éppen más keríti őt hatalmába. Szabad szomorúnak vagy dühösnek lenni, sőt még a szorongást is szabadjára kell egyszer-egyszer engedni, hisz nem véletlen él bennünk. Csak arra figyeljünk, hogy ne kezelhesse túl sokáig egyetlen egy érzelem az irányítópultot, hiszen, mint minden más, ez is egyensúlyban működik a legjobban.
Nem kell megállás nélkül boldognak lenni, bármennyire is ez a mai világ ideálja. Sokkal több felgyűlt feszültség fog kirobbanni belőlünk egyszerre, ha huzamosabb ideig derűvel igyekszünk leplezni mindent. Az összes többi érzelmünk is hozzánk tartozik és a részünket képezi. Ezek legtöbbször nem élesen szétválaszthatóan jelennek meg, sokkal inkább kézen fogva, hol ebből több, hol abból. Bonyolult szituációkat élünk meg, melyek bonyolult érzelmeket vonnak maguk után. Nem szükséges mindig tűpontosan beazonosítani őket, elfogadni azonban annál inkább. Sokkal hamarabb válnak kezelhetővé, ha hagyjuk érvényesülni őket.
szerző: Kiss Dóra
fotó: Flickr
