Vajon mire fogunk visszaemlékezni utolsó pillanatunkban, halálos ágyunkon remegve? Mikor már ősz hajunk hullik szemünkbe, és csak egy apró fonál tart minket ebben az életben? Mi minden lesz az, ami lepereg szemünk előtt, amire mosolyogva, vagy éppen könnyezve emlékezünk vissza? A megélt pillanatainkat vagy az elszalasztott lehetőségeinket fogjuk jobban gyászolni?
„Hidd el tele van a temető már sok elvesztett perccel, elpocsékolt hónapokkal, évekkel...
Igen tele van a halál zsebe az életnek szánt, mégis meg nem élt mi mindennel...”
-Kowalsky meg a Vega
Ritkán érzékeljük az idő gyors múlását, hiszen belefeledkezve a mindennapokba gyakran ugyanolyannak tűnik minden, mintha egy napot sem öregednénk. Majd történik valami, egy váratlan esemény vagy megrázó felismerés, és ráébredünk, hogy elrohantak mellettünk az évek, és a ráncok csak egyre gyűlnek a szemünk körül. Mindenkinek vágya, hogy emlékezetes életet éljen, olyat, amire örömmel fog visszagondolni utolsó óráiban. Azonban ott már késő ez után vágyakozni, ha előtte egy élet alatt nem tettünk érte - ne akkor ébredjünk fel, amikor már aludni hívnak bennünket.
Hiszem, hogy a legapróbb pillanatokból adódik össze az élet. Nem az összegyűjtögetett pénzünk fog bennünket meghatározni a végén, és nem is a rangunk. Nem az, hogy kellően sanyargattuk-e magunkat az áhított alakunk elérése érdekében, megvontunk-e magunktól kellő örömet a későbbi, talán soha be nem következő jövő bőségéért. Két dolog fog számítani igazán: az, hogy szerettünk-e eléggé, és az, hogy minket szerettek-e eléggé.
A hangos nevetések fognak számítani, azok, ahol már könnyek folynak az arcunkon, és elhisszük, hogy ennél boldogabbak már nem is lehetnénk. A barátokkal töltött esték, ahol már azt sem tudtuk, hol végződik az éjszaka és hol kezdődik a reggel. A kedvenc zenénk teli torokból való üvöltése fog számítani, az a pillanat, amikor eggyé válunk másokkal. A családunkkal töltött meghitt hétvégék, a gőzölgő húsleves az asztalon, a karácsonyfa körüli hangos zsibongás. Gyermekünk első lépése fog számítani, huncut mosolya és az, amikor karunkban keresi a vigaszt.
A bejárt útjaink fognak számítani, mindaz a kaland, amire nem féltünk igent mondani. A kedvenc ízünk, amitől még ott is összefut a nyál a szánkban. A nap égetése és a víz hűsítő simogatása lesz lényeges, a homok szemcsés érintése talpunk alatt és a hajunkat összekócoló friss szellő. A szerelem fog számítani, a fájdalmat idéző épp annyira, mint a rózsaszín ködbe bújtatott. A lopott csókok, az utolsó táncok, és az elsuttogott vallomások. Az lesz fontos, aki még ráncos kezünkkel is összefonja ujjait, hogy tovább kitarthasson az az utolsó perc.
Csak az fog számítani, amit teljes lényünkkel átéreztünk. Nem az, ami hasznot termelt, presztízst nyújtott, felszínes kapcsolatokhoz vezetett vagy ránk lett kényszerítve - nem ezek fognak hálát ébreszteni bennünk. A legegyszerűbb napok, leggyengédebb érintések és legőszintébb mosolyok maradnak velünk utolsó perceinkre, hol már csak mi vagyunk és a teljes ismeretlen. Ezekkel az emlékekkel lépünk át a kapun, hol bármi történjék is, ezeket már soha senki nem veszi el tőlünk. Bármikor lezáródhat a történetünk, éljünk úgy, hogy minden oldalt érdemes legyen visszaolvasni!
fotó: Pixabay
