Nézem a közösségi hálókon a virágvasárnapi, nagycsütörtöki, nagypénteki képeket, ahogy egy-egy egyházközségben ünneplik a hívek. Szép díszítés, nagyszerűen előadott passió, szentsír. Csodálatos miseruhák, fények... És látom: sok helyütt gyönyörűen rendbetett templomok (nagyrészt magyarországi forrásokból)... Sűrű, mívesen felújított padsorok... Hívek nélkül...
Nézem... Nézem! És nem hagy nyugodni a gondolat, mi lesz ezekkel a gyönyörű templomokkal, ha kihal az a generáció, mely még foghíjasan ugyan, de ott van a templomban.
Mert látom, a magam 57 évével e tekintetben a fiatalabb generációhoz tartozom. Az általános definíció azt mondja, hogy a haladó öregedés csoportjában van a helyem. A templomban viszont – hogy egy kis örömöm is legyen e szinte tragédiában – az ifjabbak közé tartozom.
Minden év nagyszombatján több templomba is elmegyek, hogy néhány percig, csendben imádkozzak Jézus szimbolikus sírjánál.
Szeretek csendben ülni a templomban. Jézus sírjánál, de bármikor évközben is. Szeretem a templomi csendet. És szeretem egész ifjúkorom óta, ha halk zene szól a templomban: orgonamuzsika például. Egyik paptól tanultam.
És szeretek úgy imádkozni, hogy – hogyan is fogalmazzak – nem is imádkozok. Sem rózsafüzért, sem a papi breviáriumot. Szeretek csak úgy csendben lenni. Gondolkodni. Elmélkedni az életen: a mindenen és a semmin. A múlton és a jövőn.
Nem nézem az órámat. Csak ha kijövök a templomból. Olykor azt látom, alig voltam néhány percet, máskor sokkal hosszabb ez az idő. Viszont ez az idő – ha még maradnék is – lerövidül, ha észreveszem, hogy kezdenek gyülekezni az emberek. Hogy valamilyen szertartás lesz. Ezt soha nem várom meg. A szertartásokat az utóbbi években mindig ugyanazon a helyen ünneplem...
Kövezzenek meg és ítéljenek el e sorok olvasói. Hacsak tehetem, próbálom elkerülni – persze vannak kivételek! – az egyházban magukat bennfentesnek tartók társaságát. Mert annyi pletykát, képmutatást, számító viselkedésmódot nem találok sehol sem, mint közöttük.
Harminc éve foglalkozok újságírással, húsz éve tanítok különböző főiskolákon és egyetemeken. De annyi megszólást, irigységet még sehol sem tapasztaltam, mint a papság körében. A legtöbben akár politikusok is lehetnének: mindig a hatalom közelébe akarnak furakodni.
És mielőtt valaki is pálcát törne felettem, hogy ezt gondolom, ajánlom, hallgasson meg, olvasson el egy pár gondolatot Ferenc pápától, amikor a püspökök meg a papok pletykálkodásáról, ítélkezéseikről, a "szeretet-dumákról" beszél az egyházfő.
Ugyanakkor meg kell jegyeznem, vannak nagyon jó papok. Akik elsősorban jó emberek. Hála Istennek, lenne kiket felsorolnom...
Újra és újra eszembe jutnak a jó öreg, ma már az örökkévalóságba költözött papok. Akik, akárcsak mi valahányan, nem voltak bűn nélkül valók, de volt bennük valami mélység. És ez a mélység az emberségükön alapult.
Életemben egyszer találkoztam a néhai hidaskürti plébánossal, Józan Lajossal. Egészen fiatal voltam. Mikor pár percig beszélgettünk, elkezdett egy rakás negatív dolgot felhozni ellenem... Nem védekeztem, csak annyit mondtam: köszönöm, sajnálom, hogy ez a véleménye rólam...
Néhány nap múlva levelet kaptam Józan Lajostól. Életem egyik legszebb levelét, melyben többek között azt írta, hogy elnézést kér, kissé próbára akart tenni... És hogy maradjak meg olyannak, akinek akkor látott, amikor nála voltam.
Megvallom őszintén, nem is tudom, miért éppen húsvét ünnepe hozza ki belőlem ezeket a gondolatokat... Vagy lehet, hogy tudom... Csak talán nem tudom megfogalmazni.
Zárásképp: egyben biztos vagyok. Van feltámadás. Most és majdan is...
Fotó: pixabay
