„Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szívünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”
Alfred Tennyson angol költő tollából származnak e sorok. S világhírűvé tette őt e modern korban az Oscar-díjas Sam Mendes rendezte James Bond – Skyfall című akciófilm. Most nézzünk egy kis Bond-sztorit. Ian Fleming. A brit író, újságíró, a második világháborúban tengerésztiszt és hírszerző, 54 éves korában hunyt el. Fiatalon. Üdén. Talán még épp tettre készen. S mit hagyott hátra? Az emlékét, melyet családja, barátai, ismerősei ápoltak. És James Bondot, a brit MI-6 szolgálat titkos ügynökét, akinek akcióira egy egész világ volt kíváncsi.
Utánanéztem az interneten más, hozzám hasonló James Bond-rajongóknak. Volt egy sejtésem, hogy talán nem véletlen az én meggyőződésem sem, és bizony beigazolódott. Saját kutatásom eredményeképp kijelenthetem, hogy a legnépszerűbb James Bond karakter a Daniel Craig alakította titkos ügynök. De végül is ez mindegy. Csak azért akartam egy nevet kiemelni a többi közül, hogy személyesebbé tehessem a történetet. Mert az én sztorim igenis személyes. Közvetlen. Emberi.
Szó van a titkos ügynökről. Meg szó van rólam, az újságíróról. Vagy inkább rólunk, az újságírókról. Sokan vagyunk. Mint voltak régen a titkos ügynökök is. Kismillió filmből értesülhettünk a létezésükről. Kissrác korunkban eljátszottuk őket: kormányokkal és maffiákkal küzdöttünk meg, szereztünk számlálhatatlan sérülést, villantottunk milliárd huncut mosolyt, míg végül végzett velünk egy golyó, ami elől már nem tudtunk félreugrani. Aztán felnőttünk, és mentünk mindannyian, a magunk útján. Lettünk ügyes szakemberek, orvosok, jogászok meg újságírók akár. Van diktafonunk, figyelemreméltó tollunk, mely egybeforrt a kezünkkel és a lelkünkből nőtt ki. Ki tudja: lehet, hogy így születtünk.
S a jelen? Futunk a témák után. Két lépés között egy kitérő: nincs rá mód, nincs rá idő, de akkor is, mert hajt a vérünk meg a hang, ami nem hagy nyugodni. Hátha ez lesz a nagy hír?! Alkalmazkodunk, ahogyan az ügynökök is. Régen kütyük ezrei szolgálták őket, később már csak a józan paraszti eszük meg a kedvenc fegyverük. Bennünket, újságírókat sem dajkál arany meg gyémánt között a sors: régen ünnepeltek voltak eleink, miniszterek meg államfők keresték kegyeiket. Manapság? A tegnap útnak indult influenszer, aki még semmit nem tapasztalt a világból, aki talán azt sem tudja, kik most az EU tagjai, egyetlen, keresetlen, talán a valóságot teljesen mellőző kommentárjával ledob bennünket a színről.
Látszólag olyanok lettünk, mint a titkos ügynökök: mellékvágányra terelhetőek. De... DE! Az igazi problémákat megoldani továbbra is a diplomaták meg az ügynökök fogják. Mert ők értenek hozzá. A valós cikkeket megírni, levideózni, kibeszélni pedig az újságírók fogják. Mert ehhez pedig mi értünk. S fogunk is, míg világ a világ!
fotó: Kalmár Csaba, pixabay.com
