Gyakran elhangzik az arany mondat a szülők szájából: „Jónak lenni jó!" A mese és a legenda világában a jó ember mindig elnyeri jutalmát. A jóság nem financiális eszköz, mégis azt mondják, kifizetődő jónak lenni, de hogyan lehet ezt aprópénzre váltani?
Az agyonterhelt és sivárnak tűnő hétköznapokban, a keserűséggel teli és kapkodó, néha uncsi világban, vajon mit is jelent ha valaki jó?
Név és arctalanságban, a köd homályába burkolózó, önmagát felvállalni képtelen, online világban arcképét maszkoló emberek mondanak véleményt és lesújtó kritikát mindenről és mindenkiről.
Környezetünkben gyakran találkozni olyanokkal, akik a mindennapokban legegyszerűbb esetekben is „vérre" szomjaznak, mint a fenevad. Kutatják, kinek bukásán poénkodhatnának elterelve a figyelmet sokszor saját hiányosságaikról.
Ha valaki téved, vagy bármilyen okból, hibásan nem az elvárt módon cselekszik, akkor ítélkeznek, azonnal karaktert gyilkolnak. Majdnem mindegy, hogy mi is történt valójában, azonnal valaki Agatha Christie regényeit meghazudtoló módon, legválasztékosabb szörnyűségekkel tűzdelten ír és szól valamihez hozzá kifejezve nem kicsit elfojtott agresszióját. Meglepődve nézzük és olvassuk a bulváron és a neten, milyen szörnyűségekre képesek az emberek, hiszen régi, de igaz a mondás:
„ember embernek farkasa"
Viselkedésünk már nem szabad, mivel folyton attól rettegünk, ki mit gondol erről vagy arról, és nehogy valaki félreértse a gesztust, vagy mondatot.
Vajon régen minden és mindenki jobb volt, mint ma? A jó és a rossz szüntelen harca egyidős az ember megjelenésével a földön. Az ember mindig kész volt arra, hogy mentséget keressen a tetteire.
A jót tenni akarásunk szinte ösztönös bennünk, melyet az emberi szervezőkészség és akarat összekovácsolni képes egy nagyobb jó, a társadalom számára is hasznos érdekében. Félretenni politikai és egzisztenciás ideológiák csatáját, lapátot és homokzsákot ragadni, életet és vagyont menteni, mi indítja erre az embert, ha nem a belső jó? Nem a sajátot védeni, hanem a másét, akinél nem kérdezem a politikai hovatartozást, a rasszt, vagy az erkölcsi bizonyítványt. A bajban, olyan mint én, nem több vagy kevesebb.
A világ minden szegletében jelentkeztek emberek, akik készek segíteni és odaállnak a másik mellé, ismeretlenül is, mert szüksége van rá. Akik adnak önmagukból, kétkezi munkájukkal jelen vannak a másik ember életében. Katonák, önkéntesek, vállalatok, éttermek, énekesek, együttesek, közéleti személyiségek, hétköznapi szentek, mint a házsártos nagymama, aki palacsintát süt az őt mentőknek, most nem kéri: vegyétek le a cipőt, mocskos lábbal ide be ne lépjetek.
Háborogjon egy ország a háttérben, mocskolódjon a neten egy rakás unatkozó ember, mégis akadnak olyanok, akik jók. Érdek nélkül, számítás nélkül, jók akarnak lenni. Sokan ebben kételkednek, de ez nem vakhit, ezek látható megtapasztalható és felismerhető tények. A szívekben, az egyes emberek lelkében mindig is ott marad a jóságból egy szikra, ami bármikor képes nagy lánggá terebélyesedni.
Nem menthetetlen ez a világ, csakis jó szándékkal javítható. Mi, egyszerű emberek, akik megszületünk, élünk, vagyunk azok, akik megjavíthatjuk és segíthetünk. Nem tudunk világot megváltani minden nap, de jók azért lehetünk kis dolgokban is, ha kell a gáton a lapát és a homokzsák mellett, ha nem kukacoskodunk, ha ki merünk lépni és felülemelkedni magunkon.
A jóság, a szeretet, a remény és a hit darabkáit mi rakosgatjuk össze, egyiket a másik mellé. A kép csak akkor áll össze, ha minden rész a helyére kerül.
fotó: Pixabay
