Gyakorta hallani: „Miért nem hiszel magadban és a másik emberben?" Képtelenek vagyunk elhinni, hogy az egyszerű dolgok is lehetnek számunkra jók. Sok esetben pedig és olyasmik után kapkodunk és rohanunk, amelyek elérésekor nem leszünk elégedettebbek és boldogabbak.
Nem értékeljük azokat, akik szeretnek bennünket, mert semmi küzdelem nincs benne, mert természetes és néha semmitmondóan unalmas. Ha valaki értünk nyúl, felemel, segít és igyekszik megmutatni, mennyire fontosak vagyunk számára, egyszerűen átnézünk rajta, észre se akarjuk venni.
Emberi kapcsolataink kiüresedése mellett észrevétlenül megyünk el, mert észrevétlen beáldozzuk az életünket egy technikai vívmánynak, amelyről azt gondoljuk, hogy sokkal többet adhat, mint egy személyesen megtapasztalt pár dicsérő mondat. Találó, amikor még magunkon is értetlenkedünk. Családtagjaink, barátaink, kezét elengedjük, és ehhez ideológiákat és elméleteket gyártunk.
Lustaságból és kényelem szeretetből képtelenek vagyunk nevelni a ránk bízottakat, vagy jó példát mutatni nekik, hogy milyen értékes az ember élete. Másodpercek töredéke alatt megítélünk embereket, sorsokat anélkül, hogy ismernénk életüket és fájdalmaikat. Nem szeretjük a betegeket, a fáradtakat, az időseket, mert lassúak, hátráltatnak bennünket, pedig mi szárnyalnánk. Mégsem szárnyalunk, mert régen a sárba ragadt minden gondolatunk és arra várunk, hogy más gondolkozzon, dolgozzon, szenvedjen helyettünk.
Folyamatosan valami felfoghatatlan és megfoghatatlan igazságot keresünk. A mellettünk élő igazi barát, szerető, feleség, férj, társ mind hamissá lesz az idők során, mert csak a gondolatunk vezérelte hamis világnak hiszünk. Képzeletünk szüleményének élünk, pedig ők tényleg a valóság, a mi saját életünk részei.
Mindegy, hogy igaz-e, csak jól nézzen ki, jól hangozzék, s ha valaki másképp él vagy gondolkodik, vesszük a bátorságot, hogy beszóljunk neki, irigykedünk rá, haragszunk, mert, ha nem is több nálunk, de más. Ha meg hozzánk hasonló, akkor tükörkép és kinevetjük, tehetetlennek nevezzük, pedig ő csupán tükröt állít elénk. Ha sokkal jobb, mint én magam, ha becsületes, kinevetjük, és dicsérjük a kisstílű középszerűt, akik a szabályokat könnyedén áthágják, lelkiismeret-furdalás és felelősségvállalás nélkül. Nem hiszünk egymásnak, az adott szónak, mert úgy gondoljuk nincs is mögötte tartalom, érték és minőség.
Hangosan kiabálunk, ha előbb vernek át minket mint, ahogy azt mi is tettük volna másokkal rafináltabban, okosban. Hagyjuk tönkremenni a másik ember és a saját életünket, mert a látszat rabjai vagyunk. Képtelenek vagyunk segíteni az utcán fekvőnek, ha valaki összerogy a betegségtől vagy a bánattól, de szóvá tesszük, ha valaki a környezetünkben sokat hízott, keveset fogyott, vagy épp karikás a szeme.
Becsülni önön magunkat azt is jelentheti, hogy túl lépve kicsinységemen képessé válhatok arra, hogy értékeljek másokra, legfőképpen pedig, hogy újra hinni, bízni és remélni tudok másokban.
fotó: Freepik
