A Magyarországot lefedő szociális platformok közül sokan szinte gyászhírként tették közzé, hogy valaki elszánt tökéletességgel verte szét Kánya Tamás alkotását, Manófalvát. A Budakalászról Szentendrére vezető kerékpárút mentén, az alkotó harmadik esztendeje állította fel kövekből, fából, mindenféle természetes anyagból és háztartási hulladékból létrehozott kis tündér-települését. Évről-évre bővítette, felnőttek és gyermekek nagyobb örömére. Hogy manók költöztek-e, a kicsiny házikókban nem tudni – ha tették is, jelenlétüket bűbájjal titokban tartották –, a kiinduló ötlet azonban egy szokványostól eltérő madár-, és kisállatetető "terepmű" volt. Kánya több napon át fúrt, faragott, ragasztott és ki tudja, mi mindent művelt még azért, hogy a szobrokat, hidakat, lépcsőket és odú-rendszereket tartalmazó "települése" örömet hozzon a dunai ártérben kirándulóknak. Mivel korábban visszajelzést kapott, hogy a kerékpárosok kilátását a tündértelepülés részben korlátozta, ezért ebben az évben húsz méterrel beljebb rakta azt össze.
Manófalva egyetlen hetet sem élt túl.
Az elkövetkező hétvégén, valaki gondosan, előre megfontolt szándékkal tökéletes pusztítást végzett – a szónak valós értelmében, kő-kövön nem maradt! A bibliai rombolás mikéntjéből nyilvánvaló, hogy a cél a tökéletes "entrópia" elérése volt: még csak önmaga árnyékaként se lehessen bármit visszaállítani az épületegyüttesből. A jelek egyértelműek. Manófalva apokaliptikus sorsa az idők végezetének jele, Krisztus második eljövetelének aprócska hírnöke!
Nem, ez nem ízetlen ócska tréfa.
Még csak nem is költői túlzás! Jelképe annak, hogyan válik a mindennapok emberi viselkedése egyre ördögibbé; miként lesz a sátán úrrá a mindennapi frusztráción s váltja azt szadista gyűlöletté. Mert kétségünk ne legyen, a "Manófalvi Veszedelem" elkövetője nem fizikai kárt akart okozni: lelki, szellemi, érzelmi kínokat! 
A Katolikus Egyház ördögűzői szerint a kárhozat szellemi erői végső összecsapásra készülnek.
Mintha a pokol démonjai tudnák, hogy rövid az idő, a mesterüknek szánt szabad tombolás a végéhez közeledik. Ezért közülük a legkisebb is soha nem látott dühvel támad az emberek lelkére – olyan helyzetekben ahol korábban csupán egyetlen entitással, viszonylag rövid idő alatt lehetett elbánni, most valóban légiónyian érkeznek és makacsul ragaszkodnak zsákmányukhoz. Valaki azt mondta: olyanok, mint a szétvert hadsereg katonái, akik tudják, hogy elvesztették a háborút, így nem marad más számukra csupán a lehető legtöbb kárt okozni, mielőtt végleg a kárhozatba hullanának! Az okkult tudományok többé nem felelnek meg az elnevezésnek, hiszen nem titkosak: minden ifjúságnak szánt televíziós csatornán nyilvánvalók. A bűn erénnyé válik, a romlott és torz követendő értékrenddé - nemcsak a világ fiainak számára. Sajnos a világosság gyermekei is egyre gyakrabban öltik magukra a sötétség palástját! Aki abban hisz, hogy jó oldalon áll, csupán mert a hagyományos értékeket hirdető politikai erőre voksol, ugyanúgy ingoványba vész, mint aki büszkén viseli közönyének páncélját. A lélek megmentése minden percre kiterjedő ádáz küzdelem, szakadatlan imádság, párbeszéd és vita Isten és teremtmény között, melybe a bukott angyalok minduntalan belefonják hazug vádjaikat és a savként maró kétséget, hogy ellenkezést vessenek atya és gyermeke közé!
De ne csapkodjuk ilyen nagyon a lovakat, gondoljunk vallástalan, agnosztikus olvasóinkra is! Az ő megnyugtatásukért leszögezhetjük, hogy a keresztények túlnyomó része sem hiszi az utolsó időkre vonatkozó figyelmeztetéseket. Mindenki komoly dolgokkal foglalkozik – azzal például, hogy kiérdemelje a társadalom tiszteletét; növelje ingatlan vagyonának és ingó marháinak számát. A sok száz nemzedék által kitaposott "realitás" országútján zarándokol többségünk, ugyanúgy a húsnak, az érzékszerveknek, és a közösség felszínes elvárásainak engedelmeskedve, mint nagyszüleink, és azok nagyszülei. De ahogy a Monty Python Atlantiszának lakói sem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy már nyakig ér a tenger vize; úgy mi keresztények is képes beszédnek, gyermeki lelkeket ijesztő próféciának tartjuk az tucatjával felbukkanó jeleket. Ugyan ki hiszi el, hogy éppen jövő szerdán, a saját feje felett nyílik meg a borult ég, és a Pantokrátor eljön ítélni élőket és holtakat a Monostor utca sarkára, a "Kedves Ángyom" sörözőbe? A ma még csak jobb híján annak gúnyolt mesterséges intelligencia pedig előrejelzések szerint az évtized végére elveszi mindannyiunk munkáját – mielőtt ceruzaelemként venné hasznunkat! A tudományos fantasztikum által már évtizedekkel ezelőtt megjósolt apokaliptikus forgatókönyvek napjainkban öltenek formát, s nekünk nem marad más, mint tehetetlenül nyugtázni: na, ezt is megcsinálták, pedig tudták előre, mi lesz az eredménye! Korszakokon át fagyott vírusok és paraziták olvadnak új életre a sarkkörökön; a részecskegyorsítókban a legkisebb lehető egységekre morzsoltuk a létezést, a fizikán túl sejteni véljük az igazságot, azt, hogy a valóság nem más, mint egyetlen nagy teremtő gondolat! De Istent még így is makacs módon megtagadjuk – jó lesz helyette az egyetlen nagy tudathasadásos pogány "Világlélek", vagy a végtelen párhuzamosokból álló áltudományos, dimenzió-burjánzás is...
És mégis mi köze van mindennek Manófalvához?
- Az Antikrisztus korában minden visszájára válik.
Felborul a rend kicsiben és nagyban – az Univerzum erői megőrülnek, az emberség kifordul önmagából. Betegen és rendeltetésének ellentétesen kezd működni a világ. Vajon másnak is feltűnt már, hogy az emberek – nemzedékektől függetlenül, elfejtenek méltóan kommunikálni? Minden szóban gyűlölet van, minden kérdésben indulat és vád. Felbomlanak az alapvető formák – nincsen többé cím, bekezdés, tárgyalás és befejezés. Nem köszönünk egymásnak, elmarad a bemutatkozás. Elkerüljük egymás tekintetét – időnként már csak üvöltünk, és fogak között szűrjük szitkainkat. Egyre inkább autisták és paranoid skizofrének módjára érintkezünk. Túlfűtött indulattal marunk a másikba, oda nem illő túlzott érzelmeket döfünk egymásba. Autóban suhanvást üvöltjük a járdán kővé dermedt járókelőre, hogy agyonverjük kutyáját, mert kikapart valami fát, vagy bokrot… Netán a büfénél könyökölve, mintha csak az időjárást bírálnánk, közöljük a csupán látásból ismert járókelővel, hogy létezését kifejezetten sértőnek találjuk a világnak ebben a minket körülvevő kis szegletében, mert esztétikai érzékünk ezt diktálja. És persze sátáni dühvel nekirontunk Manófalvának, mert annak létét elkorcsosult lényünk kissé sem találja indokoltnak. Manófalvának romlania kell, ahogy bármi másnak, ami nem nekem okoz örömet! Aki pedig a kicsiny házak egyvelegének elvesztését tragédiaként éli meg, abban felhorgad a harag és a bosszúnak vágya: legalább annyi szilánkra törné a tettes csontjait, mint ahány forgácsra az darabolta Manófalvát. S ezzel a kör bezárul, a sárkánygyík önmaga farkába harap! A keserű harag sötétséget hoz a szívre, melyben nincsen más, csupán sírás és fogcsikorgatás – s íme, így lesz Ádám sorsa egyenlő Lucifer végső ítéletével!
fotó: youtube.com, facebook.com, unsplash.com
