Kapkodva készülődik első munkanapjára a frissen diplomázott, 22 éves lány. Hatalmas fába vágta a fejszéjét, mások megmentésére szentelné az életét. Mélyen meg van győződve arról, hogy mindenki megérdemel egy segítő kezet, mely utat mutat a nehéz időkben. Szívesen nyújtaná ő ezt a kezet másoknak, a gyermekpszichiátria felé sietve azonban mégis elönti a félelem. Elég ő ehhez? Képes lesz rá? Bírni fogja egyáltalán?
Első útja egy kisiskolás lányhoz vezet, aki láthatólag központi szerepet játszik a foglalkoztatóban. Hangosan társalog, felrúgja a játékszabályokat és könnyen kijön a sodrából. „Dührohamokkal küzd” - súgják az ápolók, majd azt is hozzáteszik, hogy nagymamája neveli szülei szerfüggősége miatt. Arrogáns gyereknek tűnik, aki nem tűr meg maga körül csak úgy bárkit, a gyakornokkal azonban egész hamar megtalálja a közös hangot. Nyugtató szavai hatására könnyebben koncentrál a feladatokra, néhány kör után már a vereséget is el tudja fogadni. Öleléssel köszön tőle, majd bent tartózkodási ideje alatt minden reggel öleléssel fogadja. A kislányban felgyülemlett indulatok bár nem szűnnek meg, napról napra csökkenni látszanak.
Csendes kisfiú kirakózik egymagában a sarokban. Másokkal elutasító, nem szeretné, ha segítenének neki. Gyakornokunk közeledését is fenntartással fogadja, de egy vállrándítással jóváhagyja, hogy csatlakozzon hozzá. A néma játékból szép lassan halk beszélgetés bontakozik ki, a szorongó kisfiúnak megeredni látszik a nyelve. Bátrabban elfogadja a segítséget, sőt, egy másik gyerkőcöt is beenged a játékba. Három kirakóval később félénken teszi fel a kérdést két játszótársának:
„Mi lenne, ha mi hárman…barátok lennénk?”
Egy kamasz lányt napokon keresztül nem sikerül megközelíteni, belefeledkezett a karkötők készítésébe és a gondolataiba.
„Depressziós, szuicid szándékú, bántalmazott, étkezészavaros, izolált…”
- hangzott el rendszeresen a kezelőorvosok szájából.
Úgy tűnt, az egyetlen út hozzá a kreativitáson át vezet, így hát napokon keresztül csendben fűzögettek egymás mellett a gyakornokkal. Hatalmas áttörést jelentett, mikor - még mindig csendben - elkezdett fizikailag közeledni hozzá, mindig közelebbi és közelebbi széket választva magának. Egy apró mosoly, halk köszönés mind mérföldkövet jelentett. Majd egy idő után a folyamatos jelenlét és próbálkozás megtette a hatását. Az egyik foglalkozás végén percekig szorongatta kezében a gondosan elkészített karkötőt, vívódott magában, mielőtt odalépett a gyakornok lányhoz, és félve feltette a kérdést:
„ez…jó a kezedre?”
Ezek után minden reggel felcsillanó szemmel fogadta az ékszer jelenlétét a lány karján, mely olyan bizalmi köteléket jelentett számára, amit már rég nem tapasztalt senkivel. Ahogy teltek a hetek, úgy nyílt meg ő is egyre inkább, és engedett belátást gondolataiba, fokozatosan engedve ezzel azt, hogy segítsenek rajta.
Első hetének legnehezebb története egy középiskolás sráchoz kapcsolódik, ki függősége miatt került be az osztályra. Soha nem látott maga előtt egészséges példát, 14 éves korára szülei minden előforduló addikcióba bevonták magukkal. Nehéz magatartású, agresszív, céltalan fiú, aki megállás nélkül konfliktusokat kezdeményez, mind a gyerekekkel mind az ott dolgozókkal.
Saját bevallása szerint soha senki nem szerette őt, és ő sem szeretett senkit.
A halál vonzza egyedül, és az, hogy tovább vigye szülei szerkereskedő karrierjét. Mindenki meglepetésére azonban ennek a lánynak az őszinte érdeklődése és gyengéd közeledése kihúzta a srácot a csigaházából. Napokkal később elárulta, hogy lennének egyéb tervei is a jövőre nézve, csak nehéz úgy terveznie, hogy soha senki nem támogatta őt. Mindenki számára terhet jelentett, még a klinika falai között is elutasítással találkozott kezelhetetlen viselkedése miatt. Abban a percben azonban, hogy valaki a személyisége ellenére is elfogadással fordult felé, elkezdett megszelídülni. Mások felé változatlanul haraggal fordult, azonban - életében először - megtalálta valakiben a biztonságot, akinek meg merte mutatni mélyen elrejtett énjét. Kívülről mindez apró változásnak tűnhet, a fiú azonban lehet, hogy egy új esélyt kapott ezáltal az élettől, ahol eddig ismeretlen volt számára a törődés fogalma.
A hét végén fáradtan, ám annál büszkébben sétált hazafelé a pályakezdő gyakornok lány. Azért ment, hogy tanítson ezeknek a gyerekeknek, ám sokkal többet tanítottak ők neki. Bizalomról, nyitottságról, gyógyulásról és következetességről. Megtanulta, hogy mindennél többet ér a nyílt odafordulás, illetve, hogy érdemes hagyni mindenkit a saját tempójában kibontakozni. Nem tud megmenteni mindenkit, nem is akar - azoknak azonban szívesen nyújt segítő kezet, akik bár lassan, de hajlandóak elfogadni azt. Tisztában van vele, hogy mekkora kihívások várnak rá, de már nem kételkedik önmagában. Talán nem elég mindenhez, nem lesz képes megváltani a világot és lesz olyan szituáció, amit nem fog elbírni. De ennél sokkal fontosabb, hogy meg akarja próbálni. Nincs garancia a sikerre, és szinte biztos, hogy időnként kudarc fogja érni, mégis minden nap megjelenik és tesz azért, hogy legalább egy gyermek lelke megkönnyebbüljön.
fotó: Pixabay
