Második hónapját kezdi a gyermekpszichiátria falai között a gyakornok lány. Sokat látott és sokat tapasztalt, többet is, mint várta. Vannak jobb és rosszabb napok, megtanulta kezelni már a kiszámíthatatlanságot is. Kialakult egyfajta rutin, már az ott dolgozók is nagyobb mosollyal fogadják őt. Több sikersztori áll mögötte, végi követte gyerkőcök változását és gyógyulását, sőt meri remélni, hogy néha még szerepet is játszott bennük. Hordoz azonban néhány karcolást is a lelkén, melyekről ritkábban beszél - tudta, hogy ez lesz, mégsem tudott rá előre felkészülni.
Egy kisfiú ejtett rajta először sebet, kin bárhogy próbált, nem tudott segíteni. Könnyedén bevonható volt mindenféle játékba, azonban általában perceken belül sírásban tört ki. Sosem volt elégedett magával, se azzal, amit rajzolt, alkotott vagy mondott. Ilyenkor ezt a társain vezette le, többször kellett verekedésből kihúzni őt. Nem tudta kezelni a benne keletkező feszültséget, és amennyire vágyott az elismerésre és szeretetre, annyira vissza is utasította azt. Többször gyakornokunk vállán sírta ki magát, kezét fogva sétált a folyosókon, máskor pedig tőle is elfordult, kizárva minden dicsérő vagy békítő szót. Gyengédségre vágyott, de képtelen volt befogadni azt, hiszen soha nem tanulta meg, hogyan is kell.
Egy serdülő lány már akkor bent volt a klinikán, amikor a gyakornok még el sem kezdte munkáját az osztályon. Mindenki ismerte, kimondatlanul lebegett a levegőben, hogy rajta igazán már nem lehet segíteni. Magasfokú skizofréniával küzdött, kényszerességgel vegyítve, nagyon bonyolult kórképet kirajzolva a kezelőorvosok előtt. Nem volt egyszerű a vele való munka, a figyelmét is nehezen lehetett lekötni. Nem gyakran kezdeményezett kapcsolatot a gyakornok lánnyal, egyszer azonban melléült. Megkérte, hogy rajzolja körbe a kezét egy papíron, majd ő is megtette ugyanezt csak fordítva. Felváltva rajzoltak, melynek ő és az ápolók is kifejezetten örültek, hiszen végre valami lefoglalta őt.
Többször összeért a kezük rajzolás alatt, s közben arról kezdett beszélni, hogy mennyire hiányzik neki az ölelés, hisz mióta bent van, nem öleli őt meg senki. Majd elkezdte finoman simogatni a gyakornok lány kezét s vállát, és megkérte őt, hogy viszonozza ezt. Ő nehéz helyzetben találta magát, hiszen sokféle erkölcsi és szakmai szabály köti, és már érezte, hogy az egész játék a testi kontaktus létesítésére megy ki. Finoman próbált kihátrálni a szituációból, hisz nem akart még nagyobb sérülést okozni a lány lelkén, mint amit addig hordozott magával, a folyamatos simogatás azonban nem fért a határok közé. Hirtelen két kézzel kapott a kamaszlány a keze után, és könnyek kezdtek peregni az arcán. „Vigyél haza…könyörgöm” – mondta, amibe majd beleszakadt a gyakornok szíve, hiszen ő nem tehetett semmit érte. Nem tudta, mi lehetett volna az a mondat, ami abban a percben megnyugvást ad a lánynak, kinek a zaklatottság még percekkel később sem akart eltűnni a szeméből.
A legfájóbb pont azonban egy egészen friss élmény, mely napokig hatással volt rá. A gyerkőcökkel töltötte a délelőttöt, csoportfoglalkozás zajlott épp, mikor érkezett egy új kisfiú. Anyukája hozta be, és tudták, hogy több hetes kivizsgálás vár rá, ami miatt el kell szakadniuk egy időre egymástól. Zokogva lépett be az ajtón a fiú, sőt, szinte betolták az ott dolgozók - éppen anyukája kezéről próbálták lefejtegetni apró ujjait.
„Ne hagyj itt…kérlek,…vigyél haza magaddal…”.
Nem hatott rá semmilyen nyugtató szó, önkívületi állapotban kiabált és sírt, amiért édesanyjáról le kellett válnia. A gyakornok lány egy kártyaparti közben nézte végig, ahogyan két ápoló próbálja szétválasztani anyát és gyermekét, miközben a fiú az ajtó felőle lévő oldalán, anyuka pedig a túloldalon zokog. Éppen sikerült becsukni köztük az ajtót, ami mindent átszakított a kisfiúban: lelke mélyéről üvölteni kezdett, édesanyja után kiabált és sírógörcsök közepette kérte, hogy jöjjön vissza érte. Az összes gyermek lefagyott a foglalkozáson, többen sírni kezdtek a túlzott zaj hatására, mindenki más pedig ijedten nézte a heves reakciót. Igyekeztek helytállni az ápolók és nevelők, a gyakornok lány is hüppögő gyermekeket vigasztalt rögtön, szemei előtt azonban csak az előző képek lebegtek, ahol két zokogó családtagot próbáltak szavakkal, majd erővel szétválasztani.
Tudta, hogy mindketten féltek, hiszen nem tudták, mi vár rájuk. Kevés nehezebb tett lehet annál, mint mikor saját gyermekét kell bent hagyni a pszichiátria falai között egy anyukának, hol gyógyszeres kezeléseknek és különféle terápiáknak lesz kitéve, melyekről nem sokat tudnak. Egy szülőnek mindig nehéz lehet magára hagyni gyermekét, de amikor az ilyen félelemmel és kétségbeeséssel kéri maradását, az az igazán szívet tépő. Bár a gyakornok lány átérezni nem tudta fájdalmukat, megértette azt.
Ilyen, és ehhez hasonló történetekkel találkozott néhány hét alatt az intézményben, ahol már senkinek sem furcsa, ha gyermeksikoly, kiabálás, vagy hangos sírás rázza meg a falakat, azonban látni mindezt az idő múlásával sem válik könnyebbé. Nehéz tartani a határokat és nem hazavinni a bent látottakat, hiszen ők még csak gyerekek, akik egy mentőövre várnak, néha odabentről, néha pedig a klinikai falain túlról. Súllyal a mellkasán lép ki a kapun a gyakornok lány, akinek egyre nehezebb visszaváltani a „normális életbe” a bent töltött órák után. Hiszen túl sok olyat lát és hall, melyek bemásznak a bőre alá, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban játszódjanak le benne újra és újra.
fotó: Pixabay
