A keresztény erkölcsben pácolt jellem, valamelyest magába szívja az ítéletmondás tabuját. Felületesen, hiszen hogy valójában mit jelent a parancs, nem szokás elemezni. Nagyon egyszerűen olyasvalamit, hogy ne mondjunk csúfat a másikról, mert magunk sem vagyunk jobbak; és egyébként mindennek oka és előzménye van. Különös módon a világi étoszban is van egyfajta álszemérmes távolságtartás a kritikától. Legalább is abban a szellemiségben, amit egyesek „jóemberkedésnek” neveznek. Igazságtalan valakire bélyeget sütni, hiszen értékek és erkölcsök sokfélék. Az emberi életút velejárója, hogy tele van buktatókkal, tévedésekkel; a körülmények kedvezőtlen kereszteződésével. Legszebb erény az elfogadás, mely mindent elnéz, bármit megenged.
Talán vannak zárt kis közösségek, melyek tagjai az Írás bizonyos utasításait szó szerint értelmeznek. Mint például Máté evangéliumának azon részét, melyben Krisztus így szól követőihez: ne hívassátok magatokat se mesternek, se atyának, sem pedig tanítónak; mert ezekből egy van: a Szentháromságos Isten! Az egészséges értelem számára azonban bizonyos, hogy Jézus nem azt kívánja tőlünk, hogy megtagadjuk az adott területen kiemelkedőn munkálkodó személy teljesítményét; sem pedig azt, hogy közvetlen férfi felmenőnket ne apaként szólítsuk! Ellenben elvárja, hogy ne kövessük megszállott csodálattal azt, aki a lét és a pusztulás végső titkainak ismerőjének vallja magát; vagy aki elvakult hatalmi gőggel sorsoknak, életnek és halálnak uraként követel magának jogokat.
Hasonlóan szólhatunk az ítéletről is!
A gyakorlati mindennapokban a döntések mindegyike ítélet alapján születik. Ügyeink intézésének sorrendje azon ítéleten nyugszik, melyiket véljük (azaz ítéljük) fontosabbnak. Ítél a sportot felügyelő sípos ember, és bizony végzetszerű határozatot hoz a bíróság, melyet mi magunk bíztunk meg a jog nevében azzal, hogy kényszerű útra terelje életünk idejét, ha helytelenül cselekedve másokat megkárosítunk. Amiről talán szót kellene ejtenünk, arra nem is annyira az ítélet kifejezés való – a lesújtó vélemény talán alkalmasabb! Az a vélemény, mely szinte gazként burjánzik a mindennapokban; mellyel telve kiváló és egyedi bölcsességeink széles tarisznyája. A vélemény rendkívül fontos dolog, a személy saját tekintélyének meghatározó mércéje a társadalomban betölteni vélt szerepének. Különlegesen sokat nyom a latban, hiszen az enyém; az általam megélt és valósnak talált igazságok igazolják hitelét!
Rendkívül frusztráló, neurotikus időket élünk. A lelki békesség és a nyugalom olyan mitologikus jószágok, melyek mintha sohasem léteztek volna, már mindannyian réges-régen kihaltak. Ezért aztán sokszor külön örömet okoz, ha adott esetben úgy adódik, hogy valaki vét ellenünk, és éppenséggel a törvény és a logika szabályai szerint valóban ő mondható hibásnak. Ez egyszerre baj és elbűvölően jóleső fájdalom. Jóleső, mert azzal a lehetőséggel jár, hogy a vádlottra zúdíthatjuk hosszú hónapok felgyülemlett, rothadó lelkünk enyészetnek indult foszlányaival és emberségünk bűzlésnek eredt váladékával terhes minden mérgező szennyét. S mindezt embertársaink helyeslésével, a kozmikus nagy igazságosztó arctalan törvény teljes pártfogásával! Elégtételt venni pitiáner sérelmeinkért, valóságos ítélkezés, a kegyelem lehetőségének teljes kizárásával – ez az igazi képmutató ítélet! Aki a karmában hisz, annak nem kell gondolnia a megbocsátással, mert az személytelen automatizmus…
Máskor viszont álszeméremmel hallgatunk, és a megváltói intelmekre hivatkozunk, amikor ki kéne mondani a nyilvánvalót! A rosszat felismerni és megnevezni, nem önző és hamis ítélet. Olykor azonban félünk tőle, mert mások példájában magunkat véljük felfedezni. S ha annak bűnös mivoltát néven kell nevezni, magunkat is a lelkiismeret bírósága elé kell citálnunk. Nem ítélni időnként éppen olyan farizeusi álság, mint hamis igazságszeretettel, kárörvendő kéjjel vádolni! Hazudni valakinek, hogy nem lesz baj; minden megbocsátható, ilyen vagy – tehát ilyennek teremtettél – a pokol üres: ez is álnok bűn – mintha a száguldó kocsi elé sétáló kölykincét meg sem próbálnánk megállítani végzetes téblábolásában!
Sajnos szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy igenis vannak megátalkodottak. A vétekben való makacs kitartás nem a bűnök súlyának függvénye, hanem a változásra való képtelenségnek. Az őszinteségre és hitelességre hivatkoznak szép számmal azok, akik erényesnek tartják beismerni gyengeségeiket és mocskos hajlamaikat. Ezzel azonban be is érik, tovább nem lépnek, nincsen, számukra egyel több következtetni való. És te, mennyivel vagy jobb nálam – teszik fel a langykeresztényt és toleráns „hitvallásút” egyaránt megbénító kérdést? Tárgyilagos szempontból a helyes válasz az, hogy legalább a jobbulás szándékával!
E válasz nem megnyugtató és nem perdöntő. Elég jóvá ugyanis sohasem leszünk, csak Isten kegyelme menthet meg. Ez azonban nem ok arra, hogy ezt meg se próbáljuk! A mennyek országába ugyanis a „jó emberek” nem jutnak be. Mindenki jónak tartja magát – kivéve a súlyosan sérült személyiségek. Ennél több kell. Az üdvösségben nincsenek „jó emberek”, csak szentek vannak!
Ítélni lehet. De csak megfelelő szándékkal, a megítélt javára. Azért, hogy szabaduljon, ne a fejét veszítse! Ezért nem kérdőjelezheti meg önmaga ítéletalkotásra való jogát a Szentatya, s az Egyház papjai…
"Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket."
Mt-7: 1-6
fotó: pixabay.com
