Családban olyan gyakran kérdezgetik a szülők a gyermekeiket, érdeklődve: „Mi leszel, ha egyszer nagy leszel?" Amikor még gyerekek vagyunk, nem foglalkoztat bennünket a gondolat, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk.
Ki tudott erre valaha is jó vagy megfelelő választ adni? Legtöbbször ezzel a válasszal vágtunk vissza a kérdezőnek: „Majd ha nagy leszek, meglátom, hogy mi leszek". Nem is értettük, hogy ezek a kérdések miért foglalkoztatják a környezetünkben megjelent felnőtteket. Aztán ahogy múltak és teltek az évek, hipp-hopp, dönteni kellett. Választani egy iskolát, egy szakmát vagy egy gimnáziumot. Régebben az osztálykirándulások egy része arról is szólt, hogy a gyermekek ismerjék meg szüleik foglalkozását, munkakörülményeit (üzemlátogatás, gyárlátogatás stb.). A foglalkozásoknak volt nevük, társadalmi közösségi elfogadottságuk, tudtuk, hogy ki az autószerelő, ki a pék, a szakács, a bolti eladó, ki az ápolónő, az orvos stb. Volt lehetőség mérlegelni és később választani, hogy ki mi akar lenni.
Felpörgött, gyakorlatiasnak hazudott világunkban és az internetet multi-verzumában nem jelenik meg a munka és a szakma, az elhivatott életállapot becsülete és a munka szeretete. A társadalom minden szegletében elhangzik a mondat: „Keress sok pénzt, kevés munkával és minél kisebb fáradsággal".
A kitűzött cél az lett, hogy mások felnézzenek, csodáljanak, irigyeljenek minket. Elgondolkodtat az a megállapítás, hogy ez a mostani világ még azért működik, mert van egy idősebb réteg, aki megtanulta, mi a munka fáradsága és annak élvezhető öröme. Nem a könnyelmű élet adta lehetőségeket vadászták, hanem megfogták a munka elejét, közepét és végét. Jó és hasznos tagjai lettek a társadalomnak, környezetüknek, közösségeiknek, családjuknak, és munkájuk gyümölcsét sokan élvezték. Ma, nap mint nap megtapasztaljuk az élet minden területén, hogy nem érdem jól dolgozni, kevés becsülete van egy jó szakmának, vagy egy elkötelezett élethivatásnak. Elcsúsztak, elhalványultak az értékrendek.
Még kevesebben vannak, aki szívesen és örömmel dolgoznak, úgy teszik a munkájukat, hogy az másoknak örömére váljék. Régi korok emberi közösségei jobban értékelték önmagukat is, és a másik ember élethosszig tartó munkájának eredményét is. Eszközszerűségben és minőségben többet és jobbat hoztak létre maguk és mások számára. Ma már minden eldobható, lecserélhető, és ha ezt tesszük a tárgyainkkal, akkor miért vagyunk felháborodva, ha ugyanezt teszik velünk. Lecserélhetők vagyunk, pótolhatók, a legtöbb esetben. A mindennapok értékét magunk és mások számára az adná meg, ha törekednénk a „Valódi" felismerésére, hogy rájöjjünk arra, kinek és mikor vagyunk pótolhatatlanok.
fotó: Pixabay
