A barátság az egyik legértékesebb forrás, melyet magunkkal vihetünk a felnőtt lét kiszámíthatatlan bugyraiba. Sokszor egészen másfajta érzelmi támaszt tudnak nyújtani barátaink, mint párunk vagy családtagjaink, ezzel is megerősítve bennünket. A barátságnak éppen az a szépsége, hogy elvárások nélkül állunk a másikkal szemben, hiszen ez egy teljes mértékben általunk választott kapcsolódás. Nem övezi annyi konfliktus, mint családi kapcsolatainkat, se annyi összecsiszolódás, mint párkapcsolatunkat.
És mégis, időről időre azon kapjuk magunkat, hogy barátságaink egyfajta versengésbe csaptak át, az elvárások megnövekedtek, és az őszinte, gyengéd odafigyelés már megint eltűnni látszik. Húszas éveinkben valóban sok barátot veszítünk, ennek azonban csak egy szelete magyarázható személyiségünk változásával vagy a távolság megnövekedésével. A barátságok többségénél az eltávolodás, elmérgesedés nem lenne indokolt, és mégis, a törődést felváltják az indulatok.
Nem kell sokáig kutakodni, hogy megleljük a versengés gyökereit: a társadalmi minták és elvárások hozzák azt magukkal. Mindenkit utolérnek az ideálok, legyen szó sikerben, szépségben vagy párkapcsolatban lévő mércéről. Szeretnénk minél jobbak, minél többek lenni, kiemelkedni környezetünkből- ez azonban nem szerencsés esetben sok ember elnyomását hozza magával. Az idővonal természetesen mindenkinél más, sőt, maga az út és a cél is. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor barátságaink inkább extra motiváló erővel bírnak, mintsem negatív hatással.
Hajlamosak vagyunk azonban mindent azonnal akarni, főleg, ha körülöttünk valaki már közelebb jár hozzá: legyen szó egy egészséges, hosszútávú párkapcsolatról, üzleti sikerekről vagy életmódbeli tényezőkről. Ilyenkor könnyen felüti fejét az irigység, mit nem azzal próbálunk kompenzálni, hogy saját életünkre több fókuszt fordítunk, hanem a másik tempóját igyekszünk lassítani. Az irigység egy természetes érzelem, az azonban nem mindegy, hogy hogyan kezeljük: saját magunk motiválására használjuk fel, vagy a másik demotiválására?
Ez a fajta versengés könnyedén kapcsolatrombolóvá válhat, hiszen egy jó barátságban azonnal szembetűnő, ha a másik nem őszintén örül sikereinknek. A barátunk apró arcmimikáiból, passzív-agresszív megnyilvánulásaiból érzékelhető, hogy valami félrecsúszott, ám saját hiányosságait nehezen vallja be az ember. Így, bár egy ideig lehet tűrni a kritikát és csípős megjegyzéseket, egy idő után mi magunk is a távolságtartásra fogunk törekedni, még akkor is, ha ezzel egy értékes barátságot hagyunk magunk mögött. Sokszor ez hónapok, sőt évek munkája, hogy megtegyük az első lépéseket, sokszor előbb magunkban keressük a hibát, sőt, saját szárnyaink letördelésére is hamarabb hajlandók vagyunk, mint a másik kezének elengedésére.
Fontos azonban ezt felismerni, és nyíltan kommunikálni észrevételeinkről. Tisztában kell lennünk azzal, hogy valóban nehezebb úgy kezelni az általunk megélt boldogságot, ha a másik élete nem ideális- mégse lehetünk mi annak az elszenvedői, hogy barátaink életében jelenleg nem úgy álltak össze a csillagok. Ide hatalmas önreflexió és határhúzás szükséges, s az, hogy jelezzük a másik fél irányába saját kényelmetlenségünket, különben ez a negativitás a végletekig elhúzható. Ideális esetben felismeri a másik fél, hogy a támogatás sokkal több pozitív hozadékot hoz mind a miénk, mind az ő életébe, s nem a versengés fogja őt feljebb emelni. Hosszútávú barátság alapja nem lehet irigység- mindenki saját szerencséjének kovácsa, mások egyedül motivációt nyújthatnak.
fotó: Freepik
