Prohászka Ottokár, az egykori híres székesfehérvári megyéspüspök nem sok verset írt, legalábbis nem költészete tette őt közismertté. Azonban ez az egy verse, a Kő az úton, nagyon sok embert elgondolkodtatott, és számtalan ünnepi beszéd vagy írás kezdő gondolatává vált.
Nem is csoda, mert minden sora külön-külön is egy kis igazság, egy olyan életbölcsesség, amivel minden ember találkozik, csak van, aki elmegy mellette, és vannak, akik észreveszik. A kövek nem mindig azért vannak az utunkban, hogy elbotoljunk benne, de gyakran megesik, hogy ha az ember elgondolkodva ballag, csak akkor riad fel, ha megbotlik valamiben.
Isten semmit nem alkotott hiába, és főleg semmit nem teremtett rossznak. A kő, amelyben a lábunk megbotlik, lehet, hogy abban a pillanatban bosszússá tesz, de később rájövünk, hogy éppen az volt az, amely felriasztott révedezésünkből. Az élet ezt nap mint nap ,,eljátssza”, naponta van min mérgelődnünk, csak később tudatosul bennünk, hogy nem ok nélkül történt. Az élet nem egyforma mértékkel mér, van, akinek gördülékenyen megy minden, van, aki küszködések sorozatára emlékszik csak az út végén. A mindennapi élet fáradalmai között szinte hihetetlennek tűnnek szentjeink vallomásai, akik legtöbbször arról beszélnek, hogy az akadályok tették őket boldoggá, mert tudták, hogy Isten felé nem a széles, kényelmes utak vezetnek.
Prohászka Ottokár
fotó: wikipédia
Az embert sújtó csapások, a mindennapi élet küzdelme, a betegségek, szeretteink elvesztése, az álmaink, vágyaink köddé foszlása megannyi botlókőnek tűnhet, ami mintha azért lenne ott, hogy elessünk benne. Pedig Prohászka Ottokár másként látta, ő azt írta, hogy
,,Jóságos kéz utadba azért tette, Hogy te megállj mellette…”
Nem ritka, hogy amikor valakit valami nagy csapás ért, elgondolkodik rajta, és esetleg az életén is változtat. Atértékeli a körülötte lévő világot, és más ember lesz belőle. Ezt azonban már akár kegyelemnek is lehet hívni, mert Isten szeretete nélkül ez sem megy.
Ugyanis az ellenkezője sem ritka, hogy a megpróbáltatás semmit nem változtat a kemény szívű emberen, vagy éppen még megátalkodottabbá teszi. Elég csak elolvasni Mikszáth Kálmán A jó palócok című novelláskötetét, amelyben ilyen kőszívű figura Az a pogány Filcsik. Mert az Isten kezével találkozó ember csak akkor ismeri fel, ki áll a dolgok mögött, amikor megnyílik a szeme, természetesen lelki értelemben.
fotó: pixabay
Mint a birkózó Jákobé, de van, amikor kicsinek tartott, lenézett emberek, vagy jelenségek nyitják meg a szemünket, mint Bálám megszólaló szamara. Ha megkapjuk azt a kegyelmet, hogy mindenben az Úr akaratát látjuk, akkor megértjük, miért írta az utunkba kerülő kőről a lánglelkű püspök, hogy:
,,Nézd meg a követ, aztán kezdj el, Beszélni róla Isteneddel.”
Ha már ráeszméltünk arra, hogy ki tette utunkban a követ, és elkezdünk beszélni róla, beszélni a gondoskodó Istennel, válaszokat is fogunk kapni. Mindenki másfélét, mindenki azt, ami megérteti vele, hogy bár az utak különbözők, mind egy kézben fut össze. És nem biztos, hogy a szélsebesen száguldó hamarabb ér célba, mint az, aki, amikor megbotlik egy-egy kőben, megáll, és elkezd beszélgetni róla Istenével. Igazából csak az utóbbi ér célba, csak rajta teljesülnek be ennek a csodálatos versnek a záró gondolatai:
,, S ha lelked az Istennel találkozott, Utadba minden kő áldást hozott.”
fotó: pixabay, wikipédia
