Mielőtt kivégezték volna, Girolamo Savonarola csendben imádkozott. Engedelmesen átvette a pápai feloldozást és búcsút. Nem lett protestáns hitújító, sem szakadár. Savonarola nem a pápával, Szent Péter utódjával volt küzdelemben, hanem a korrupt VI. Sándorral.
Miről olvashatnak?
Kétezer év: szentek, reformátorok, tiltakozók
Ki is volt Savonarola?
VI. Sándor pápa bosszúja
Savonarola – a szentként tisztelt eretnek?
A katolikus történetírás kétezer esztendeje jegyez világformáló szenteket, reformátorokat és szakadár tiltakozókat egyaránt. Előzőek oltárra emeltettek, utóbbiak a ma már szinte megszámlálhatatlan protestáns felekezet apostolaivá lettek. Köztük akadnak azonban olyanok, akik az Egyházban forradalmat csináltak ugyan, Szent Péter örökségét mégsem tagadták meg, csupán azokat, akik azt bitorolták. Inkább életüket adták hitükért, de Krisztus helytartójának jogarát nem adták világi fejedelmek, dogma-rontók kezébe. Pedig, ha így tettek volna, talán megmentik életüket…
Ezen emberek közé tartozik többek között Girolamo Savonarola domonkos prédikátor, akit 527 évvel ezelőtt, május végén végeztek ki Firenzében.
Savonarola Ferrarában született 1452. szeptember 21-én. Szülei Niccoló és Elena Bonaccorsi voltak, s fiuk nevelését a rendkívül szigorú apai nagyszülőre bízták. Michele elismert doktorként működött, akinek erkölcsös életvitele közismert volt. Befolyása szinte középkori hatásokkal volt unokájára, aki ifjúságában a költészettel is próbálkozott.
Annak ellenére, hogy a kor a művészetek és az irodalom fénykora volt, Girolamo inkább megvetést érzett szellemisége iránt: megvetette a mindent átjáró könnyelmű pogány ideálokat, a feslett tobzódást. Szinte szükségszerű volt a felismerés, miszerint az általános romlottság az Egyházat és a pápai udvart is emészti.
Tanulmányait követően csatlakozott a domonkos rendhez. Később szentírástudományt is tanított Ferrarában; kedvelte Aquinói Szent Tamás írásait. 1482-ben Firenzébe költözött, ahol a San Marco konventben kezdte meg új életét. Társai tanultsága és aszkétikus életmódja miatt tisztelték. Kiválóan tett eleget a Szent Domonkos által meghatározott szerzetesi céloknak: nagyszerű és sikeres prédikátorrá lett. 1485 és 1486 között azonban veszedelmes témát vetett fel: úgy vélte, az Egyháznak reformokra van szüksége. És ez magában hordozza a bűnhődést és a megújulásra való készséget!
Rövid szünetet kapott az élettől, hiszen egy időre elhagyta a várost, Bolognába költözött, hogy újabb akadémiai fokozatot szerezzen. Ezt követően különféle helyeken szónokolt, majd Lorenzo de’ Medici hatására visszatért Firenzébe. A város ura csak később jött rá, hogy hibát követett el, akkor azonban már késő volt – saját múlandóságával kellett szembenéznie.
A Medici uralmat VIII. Nyájas Károly francia király szüntette meg, aki 1494-ben elfoglalta a várost. Savonarola nagy reményeket fűzött az általa szinte profetikus hévvel üdvözölt uralkodóhoz. Közvetített közte és a városban uralkodó pártok közt, ami jelentős mértékben növelte az őt körülvevő tiszteletet. A történelmi helyzet úgy alakult, hogy a város vezetése éppen a domonkos szerzetesre maradt, akinek rövid időre sikerült egyfajta utópisztikus kormányzást létrehoznia – talán hasonlót, mint amit később Kálvin elképzelt, Genfben. Bevezette a demokráciát, képzeletében Firenze, Isten városává lett; kiindulópontja Itália megtisztulásának.
Girolamo Savonarola nem csupán elvbéli ellenségévé lett a pápának, a botrányos életművet maga mögött hagyó VI. Sándornak, hanem politikai kerékkötője is. Neki köszönhetően nem sikerült létrehoznia a szövetséget a franciák ellen, melynek Firenze kihagyhatatlan része lett volna. 1495-ben, Sándor magához szólította a szerzetest, akinek eredményeit látszólag erősen dicsérte. A csapda azonban nyilvánvaló volt…
Szeptember 8-án másodszor is küldöttek érkeztek Firenzébe. Róma püspökének vádló levelét hozták, melyben a szerzetes elleni kifogásait fogalmazta meg a pápa. Októberben már utasítást kapott, melyben Sándor megtiltotta számára a prédikációt. Az esztendő nagyböjtjében azonban Savonarola nem csupán általánosan ostorozta a bűnöket, hanem rámutatott a pápai udvar gonoszságaira is. Az pedig egyelőre nem érte el a domonkos városvezetőt – még a bíborosi kalap ígérete sem tudta kicsalni Firenzéből. 1497-ben már feje felett lógott a kiközösítő parancs, ugyanakkor ez volt Savonarola uralmának nagy pillanata is. A karneváli idényben az utcákon a parázna és bűnös életvezetés szimbólumait égették: játékasztalokat, kártyákat, képeket és (sajnos) helyenként műkincseket és könyveket is.
Sem a kor, sem a körülmények nem kedveztek azonban annak, hogy egy ehhez hasonló rend hosszú ideig fennmaradjon. Bár nem volt könnyű, a pápa és firenzei szövetségesei, az Arrabbiati nevű párt tagjai végül is zsákutcába üldözték a prédikátort. Szégyenletes viszálykodás és néhány napos zavargások után, az arrabbiati-hívek megrohamozták a San Marco kolostort és leverték a védőket. Az ezt követő per tele volt hamis bizonyítékokkal, koholt vádakkal és sok esetben egy színjátékhoz volt hasonlatos. A pápai követek mégis elérték, hogy Savonarola világi bírák elé kerüljön, akik kimondták az ítéletet: kötél, majd égetés!
Mielőtt kivégezték volna, Girolamo Savonarola csendben imádkozott. Engedelmesen átvette a pápai feloldozást és búcsút. Nem lett protestáns hitújító, sem szakadár. Savonarola nem a pápával, Szent Péter utódjával volt küzdelemben, hanem a korrupt VI. Sándorral. Víziói, próféciái írásban terjedtek tovább. Személye köré egyfajta kultusz épült, melynek köszönhetően még a később kanonizált személyek is szentéletűként tisztelték. Többek között például Néri Szent Fülöp, vagy Ricci Szent Katalin…
Girolamo Savonarola élete 1498. május 23-án fejeződött be, Firenzében. Nem lett az Egyház kitüntetettje, de bárcsak sok hitújító is az ő példáját követte volna!
fotó: Pixabay, Wikipédia
