“Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
Nos, mi újat is lehetne mondani erről az idézetről, hiszen valószínűleg ez az egyik olyan shakespearei gondolat, melyre a legtöbbször hivatkoznak, ha az élet csalódásaira utalnak az emberek.
Én most a jól ismert szöveg második részéről szeretnék gondolkodni: “Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”
Álmélkodva nézem a világot. Az egyik ismert közszereplő azt írja, hogy kevés olyan ember létezik, akivel még nem veszett össze. Ezért hát nem sok barátja van.
Azon gondolkodom, hogy nekem sincs sok barátom, pedig össze sem vesztem a fél világgal. Sőt, évek óta, azt hiszem, senkivel. Az emberek, úgyis “fellépnek és lelépnek.” Nem kell valami nagy erőfeszítést kifejtenünk.
Megfigyeltem, a legjobb, leggyakoribb “lelépők” a szenteskedők berkeiben vannak. Ők, ha csak a legkisebb gondot is észlelik, eszementen menekülnek. Ha közös fénykép készül például olyan emberekkel, akiket esetleg a “főnökök” nem kedvelnek, éppen mosdóba kell menniük. S ha ez nem jön be, akkor fel kell venniük a telefont. S ha ez sem sikerül, mert azt mondják, várnak a fényképpel, akkor rosszul vannak: egy pohár vízre van szükségük.
Aztán ott vannak, akik mindenkit szeretnek: csak a szeretet, csak a szeretet visz előre. Az mindennek a kulcsa… És annyiszor elmondják ezt, hogy az emberfia már-már el is hinné a szent frázisokat. De nem hiheti el, mert tudja, amolyan kamuszöveg ez az ő részükről.
És eljutunk a következő csoporthoz: ahhh, szükségem lenne erre vagy arra. Bocs, hogy ilyen régen nem hívtalak, nem írtam, csak tudod, új telefont vettem és minden szám kitörlődött... Hát, tényleg tragédia. Elveszett minden adat: villámpostacím, telefonszám, sőt, egyetlen közös ismerős sem találtatott, aki odaadta volna a telefonszámot, ráadásul a fránya autók: épp nem vettek észre az utca másik oldalán, olyan nagy a forgalom, (mondjuk Markotabödögén) hogy valahogy nem regisztráltak minket. A fellépés a szép időkben jó volt, a lelépés meg jó mostanság. Azaz jó volt, míg nem kellett egy kis segítség ismét.
Olyan csúnyát ír Dante az ilyen emberekről az Isteni színjátékban, hogy le sem merem írni. De hát Dante istenfélő ember volt, csak talán túl szókimondó. Na, inkább le se írom. Egyébként a Pokol kapuja vagy tornáca környékén kell keresni…
De jönnek az agyonműveltek is: kikeresnek egy-egy latin idézetet, s büszkén mondogatják. Egyszer hallottam, (a latin nyelvben a “c” mássalhangzót bizonyos esetekben “k”-nak ejtik): hát azt mondta e “művelt” ember, hogy már “kikeró” is megmondta. Nos, ez van Cicero!
Jönnek azért a politikai élet szereplői. Ezen úri huncutságot művelők nem az igazmondásukról, illetve szavaik megtartásáról híresek. Persze, mint mindenütt, itt is van kivétel. A németek azt mondják, hogy a politikai szereplés rontja a jellemet.
Akik szelet vetnek, vihart aratnak. Elgondolkodtató. Talán nem is ideillő ez a közmondás. Vagy mégis? Aki pletykákat terjeszt vagy rosszindulatúan szinte mindenkit megszól, az számíthat rá, hogy esetleg felelősségre vonják. Aki szüntelenül kellemetlenséget okoz másoknak, az visszakaphatja a rosszat.
Sok szerep. Nagyon sok! Sokkolóan sok! Én is szerepet játszok: azt mondogatom magamban vagy magamnak, hogy minden rendben van/lesz. Pedig tudom, véletlenül sem.
Az viszont tény - hogy eloszlassam még a gondolatát is annak, hogy kiábrándult lennék -, tegnap meglátogatott az egyik Barátom. És kell ennél szebb befejezés? Mármint ezen eszmefuttatásnak…
fotó: Pixabay