Avagy utáld az MKP-t, a Hidast, meg úgy általában mindenkit…
A kongresszus után olvasom a különféle hozzászólásokat a szociális hálón. A dühöseket. A kedves szavakat. Az őszintének tűnő jókívánságokat. A kritikát…Hogy! Hát, a Gubík, hmm... Meg, hogy ez a Pandy, meg a Becse, Czipruszról már ne is beszéljünk…
A jókívánságok között az egyik különösképpen sokatmondó. A gratuláció egy frissen pozícióba került párttagnak szól: Nagyon örülök a sikerednek! Drukkoltam neked. Érdemes volt! - ilyen a jókívánság. Nem tudom idézni pontosan, azóta nyoma veszett. Rövid életű jókívánság volt.
Vannak azért tájainkon csodák. Éppen ezért nem kell csodálkozni! Ez a “jókívánságos” - magam hallottam a szájából, meg talán még 10-15 ember - a napokban azt mondta, szinte bármit megtenne, hogy ebből az XY senkiházi,
utolsó nullából semmi se legyen (szépen fogalmazva). Szóval… Ez van!
Egyébként együtt fognak majd koszorúzni. A himnuszt együtt könnyezik meg. A kokárdájuk is egyforma szép lesz március 15-én. És majd meg is tapsolják egymást. De azért XYZ halkan az éppen aktuális politikai szövetségese (népnyelven barátja) fülébe súgja majd, amikor XY befejezte beszédét és kitör a tapsvihar: bárcsak dögölne meg ez az XY. Aztán imát mondanak…
És elmennek megenni a pogácsát, s meginni a támogatásként kapott jó magyar bort. Csinálnak még néhány képet. Koccintanak még párszor. Majd miután véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények, kipihenik magukat.
Holnap is nap van. Megújult erővel, frissen kell folytatni a színházi előadást…
fotó: szerkesztőség, Gubík László FB oldala
