Az emberi életünk folyamatos útkeresés, úton-levés, melynek során vannak felismeréseink az útitársainkat illetően: a szellemi és fizikai fogyasztók, a nihilisták, a maximalisták, az ügyesek és ügyeskedők, a megváltók és megváltottak, a macsók és végzet asszonyai, az esendők és esetlenek, szomszédunk stb... Az egyik a kultúrából a művészetből, a tudományból, és mindenből, ami előtte áll válogatva eszi így fogyasztja szellemi táplálékát. A másik megnéz egy színdarabot, vagy megkóstol egy egzotikus ételt, ismerkedik velük vagy kíváncsian érdeklődik irántuk, de semmi esetre sem lesz belőle gasztronómus.
Az embere életünk végállomások sorozata, mivel egy-egy megelégedett pillanatban úgy érezhetjük, hogy minden OK, már másra nem vágyunk, mindent megkaptunk, elöntött bennünket az öröm, aztán ezen érzés elmúltával új állomások után nézünk: új ismeret megszerzése, ismeretlen tájak, művek, kultúrák, belső lelki világunk felfedezése. Ki vagyok én, merre tartok és hova szeretnék megérkezni kérdés mindannyiunkat mozgásba tart, nem ülünk el sokáig a kanapé szélén, a tenni és fejlődni vágyás mozgató rugója kiugraszt bennünket a kényelemből, mint gyermekkorunk dobozból kiugró bohóc játéka.
Az ember egy-egy megelégedett időszak („elült a hátsóján") után, újult erővel és lendülettel testében, személyiségében, gondolkodásában és viselkedésében élővé válik, mozgásba lendül és új célt tűz ki maga elé. Ez azt is jelenti, hogy hatni kezd a környezetére, még akkor is, ha rendkívüli képességekkel nem is rendelkezik. Hatása lehet jó és rossz egyaránt, ezt felismerni, és ennek tükrében cselekedni felelősség és a felnőttség jele. Ha valaki megérti és felfogja, hogy nem kell és nem muszáj ártó célzattal fellépni az életében, és elkezdi a maga és mások javára történő cselekvést komolyan gyakorolni, vagyis valóságosan életre kelteni önmagában, akkor fokozatosan kifejleszti magában azt a képességet, hogy a konfliktusokra békésen, másokat megnyugtató módon tudjon reagálni. Ezáltal még ha nem tudja megmagyarázni másoknak viselkedése okait, a reakcióival kommunikálja, és saját társas környezetében jelenvalóvá teszi a helyes és közösséget gyarapító viselkedésformát.
Az ember saját és közössége javára történő munkálkodásának gyakorlás tehát nem passzív befogadást feltételez, a gyakorlás által bekövetkező változások aktívan ható tényezőkké válnak, és továbbadódnak. Ez azt is jelenti, hogy az emberi közösségben meglévő folyamatosság láncszemei vagyunk, tagjai annak a láncnak, amely összeköti a múltat és a jövőt. Kaptunk valamit, amit nekünk is tovább kell adunk. Nem elszigetelt énként kell önmagunkat megélnünk, hiszen mi magunk, a személyiségünk, mindig kapcsolódik a másik emberhez. Az életünkkel mindig átveszünk és továbbadunk különböző értékeket, még ha ez többnyire nem tudatos választás alapján történik is. Ha valaki az idegességet, az agressziót, a mohóságot, az ostobaságot valósítja meg és terjeszti, akkor azt is átvette valahonnan és továbbadja valakinek.
Úgy nevezet tanult viselkedési formát sajátított el. Érdemes mérlegre tennünk, hogy vajon mi mit akarunk továbbadni, hiszen ezek a környezetünkből jövő negatív ösztönzések ránk is ugyanúgy hatnak. Mi is kísértéseknek vagyunk kitéve, hogy legyünk mohók, agresszívak, idegesek, nyugtalanok vagy éppen szétszórtak. A létünk az ebből fakadó felelősségre és elkötelezett életre figyelmeztet bennünket. Vajon ezt akarjuk mi magunk is tovább építeni és tovább vinni? Nem volna-e érdemesebb ezt a rövid életet arra szánni, hogy valami olyan hagyományt vagy áramlást segítsünk kibontakozni a társadalomban, amitől mindenki tisztábbá, nyugodtabbá, boldogabbá és békésebbé válik?
fotó: pixabay
