Vannak ezek a betűkkel illetett generációs megkülönböztetések. Jómagam ingadozó vagyok, mint az időjárás vagy az infláció: egyik értelmezés szerint Y, a másik szerint X. Lényegét tekintve teljesen mindegy. Kamaszkoromban még írtam szerelmes levelet levélpapírra, aminek viszont már volt kék delfines dombornyomása. Láttam berobbanni a féltéglához hasonlító Nokia maroktelefont, és annak egyre kisebbedő változatait. Bámultam a tévében Dévényi Tibi bácsi pontos labdáit, ma meg hallgatom őt, ahogy lemezlovas-ródeózik. Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, hogy világos legyen: annak a (ki tudja, melyik) generációnak a tagja vagyok, aki képes kifejezetten szélesen nyitni lefelé és felfelé egyaránt. Képes vagyok értelmet találni a retróban ugyanúgy, mint a futurisztikus 21. században. A 40. Gútai Vásár és Búcsú portékát kínáló forgatagának egyik mozzanatában mégsem tudtam volna döntőbíró lenni. A történet háromszereplős volt: nagymama, unoka és egy meghatározhatatlan geometriai forma, melynek egyszerre volt minden színe, műanyag volt és puha meg kemény is: a labubu.
Mi a gyík az a labubu? Előre óvok mindenkit – generációtól függetlenül – a felesleges lekicsinylő legyintésektől! Senki ne feledje: mindannyian voltunk gyerekek, megvoltak a magunk játékai, amikhez ragaszkodtunk tűzön-vízen át! Vagy a magunk nyunyókái – ahogy tetszik. De visszatérve a labubura: az interneten azt a megfogalmazást találtam róla, hogy ez egy gyűjthető dizájner plüss- és vinyljáték márka, amelyet Kasing Lung kínai művész alkotott meg. Kitalált karakter, amelyből már – természetesen – animációs sorozatot is gyártanak a Távol-Keleten. A kínai művészt groteszk felfogás és hozzáállás jellemzi, ami megjelenik az általa létrehozott játékban is: a szörnyecske-szerű képződmény arcán nem egy esetben vad emóciók tükröződnek. A Wikipédia ezen cikkelyét író szerint egyszerre aranyos és félelmetes. Kinek hogy, én speciel túl erőltetettnek látom, mint a kínai és japán animációk nagy többségét, vagy mint a túlplasztikázott sztárarcokat.
Amit én látok: egy eltorzított Moncsicsi. Az én (ki tudja, melyik) generációm még egészen biztosan jól emlékszik erre a puha plüssmajom-szerűségre, ami szintén a Távol-Keletről származik, Japánból. A 70-es években kezdte térhódítását, bejárta az egész világot, a gyengédséget, valamint a védtelenséget testesítette meg. Volt ujjszopogatós és sima változata. Nos, akárhogy nézem, forgatom a labubut: ez bizony nem más, mint egy színesebb és gúnyosabb, grimaszoktól hemzsegő moncsicsi-utánzat, aminek már köze sincs a gyengédséghez, inkább csak a térhódításhoz. Marketingje a dubai csokiéval vetekszik: gyerekek között peremre szorult, akinek nem lóg legalább egy a kulcstartóján, a táskáján vagy éppen a mobildíszként az okostelóján. Kiszámítható: népszerűsége szintén a dubai csokoládéhoz lesz mérhető – tiszavirág életű tárgyak, melyek – mint egy járvány – keresztülhömpölyögnek a világon, mert mindig akadnak tömegek, akiknek minden kell, ami új.
De térjünk vissza – így a végére – a 40. Gútai Vásár és Búcsúba, annak is az árusok által dinamizált forgatagába. Ahogy már mondtam, adott volt egy nagymama, egy unoka meg a labubu, amennyire meg tudtam állapítani, legalább 7 különböző fajta. És itt jön a meglepetés: a nagymama és az unokája nem azon vitáztak, szüksége van-e a gyermeknek a kínai plüssre, hanem azon, hogy melyikre. A szám is tátva maradt, mert mindkét oldalról kifejezetten elfogadható érvek szóltak egy-egy adott darab mellett és ellen. A nagyi már-már fenyegetőzésbe ment át (tehette, nála volt a kassza!), ha nem a neki imponáló példány kerül a vásárfiás cekkerbe, akkor inkább ne kerüljön semmi, míg az unoka mécses eltöréssel próbálkozott. Nem vártam meg a meccs végeredményét, mert időközben rá kellett jönnöm: bármilyen el- és befogadónak is tartom magam a magam generációjában (bármelyik legyen is az), a labubu a szememben ugyanolyan felesleges, mint a dubai csokoládé.
fotó: Kalmár Csaba, pinterest