A tájainkon élők közül ki ne vágyna életében legalább egyszer látni a tengert. Ha meg már egyszer eljutott a tengerhez, akkor már a végtelen kékség vonzásába kerülve, arról ábrándozik, de jó lenne minden évben a tengerparton nyaralni.
Azon töprengek, vajon az ott élők is ennyire élvezik a 38 fokos hőséget, a perzselő homokot, a folytonos morajlást, a kényes igényű turisták tömkelegét? Lehet, hogy ők szívesen felcserélnék a nap perzselte vézna pálmafák látványát a kertvégi dús lombú diófám teraszról nyíló látképére, egy hűsítő erdei sétára a Bakonyban, a Tátra völgyeiben. A tenger moraja helyett talán inkább hallgatnák a hegyi patakok csörgedezését, a sirályok vijjogása helyett a Szigetközben, a Csallóközben az ártéri erdők madárvilágának pazar koncertjét. Városaink épített öröksége is felveszi a versenyt az egzotikus tájak településeivel, műemlékeivel. Miközben elvágyódunk, ábrándozunk, nem látjuk a fától az erdőt…
Anthony de Mello úgy véli: „Nincs egyetlen pillanat sem az életedben, amikor ne lenne meg mindened, ami a boldogsághoz szükséges. Gondolkodj el ezen egy pillanatra! Boldogtalanságodnak az az oka, hogy arra figyelsz, amid nincs, ahelyett, hogy arra összpontosítanál, amid éppen most van.”
fotó:pixabay.com