Üdítő élményben volt részem a minap Pozsonyban: egy jóképű kamasz átadta helyét nekem a villamoson, méghozzá egy kedves mosoly kíséretében.
Sajnos manapság ez már kuriózumnak, ritkaságszámba menő élménynek számít. Inkább az tűnik természetesnek, mert már hozzászoktunk, hogy az intelligens fiatalember kortársai általában a megállókban csakúgy, mint a közlekedési eszközökön a telefonjukba meredve görgetnek, nem véve tudomást a környezetükről.
Egy „mókás” jelenetnek is véletlen szemtanúja voltam többedmagammal. Az utcán fülhallgatókkal a fülében, lógó fejjel kullogó srác úgy csapódott fejjel a járdán útjába került villanyoszlopnak, hogy szikrázott a szeme tőle…
Fő a fejünk, mit tegyünk, mit csináljunk jobban, okosabban, hogy immár újra az iskolapadot koptató „szemünk fényét” megóvjuk a digitális függőségtől, hogy felismerje: a valóságban élni, valós emberi kapcsolatokkal reményteli jövőt építeni izgalmas és gyönyörű feladat. Talán Vekerdy Tamás igazában bízhatunk:
„A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.”