Néhány nappal ezelőtt, az idősek világnapján (október 1.) szívhez szóló köszöntések, lelkesítő beszédek, az életminőség javítására buzdító ajánlások hangzottak el a szépkorúak címére pódiumokról és a médiában egyaránt.
Nem is volt ez pusztába kiáltó szó, ellenkezőleg sok idős honfitársunkban váltott ki némi derűlátást és új elhatározásokat: igen, holnaptól kezdve mindennap kisétálok a parkba, a folyópartra, eljárok a nyugdíjasklubba, a különféle programokra, felhívom a Rózsit, a Vincét...
Másnap: akkor hát ma van a tegnap holnapja, lépjünk a tettek mezejére!... Hú, de sajog a térdem! Nem baj, majd elmúlik. A manóba, félregomboltam az ingem, égve felejtettem a lámpát a mosdóban, távozáskor tárva hagytam a bejárati kaput… Rózsival azért nagyot beszélgettünk a klubban, igaz, bosszantott, hogy gondolkodnom kellett az unokám nevén. Elpanaszoltuk egymásnak a sérelmeinket, hogy ezek a mai fiatalok, a vejem is, a lányom is, bezzeg a mi időnkben, mi még tudtunk gyerekeket nevelni… Lehet, de azért nem árt eltöprengeni magunkon a költővel:
„A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.”
(Túrmezei Erzsébet)
fotó: pixabay.com
