Virágvasárnap van, a jeruzsálemi bevonulás, a pálmaáglengető éljenzés, egyben árulás napja. Tegnap, április 12-én, a felvidéki magyarok kitelepítésének kezdetére emlékeztünk. Ezt előzte meg április 11., a magyar költészet napja, azaz József Attila születésnapja, egyben az egyik legkedveltebb, legolvasottabb magyar író, a világpolgár Márai Sándor születésnapja.
„Volt, akit elhurcoltak, volt, aki maradt, és volt, aki nem találta a helyét a sötét árnyak világában, de a talmi csillogás világában sem: „Most megértettem, hogy én – ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében – soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Márai Sándor: Föld, föld!)
Ennek a keserű életérzésnek szívbe markoló lenyomata Márai Sándor Nosztalgia című verse:
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central-park nem a Margitsziget.
Itt minden szép, kapok amit kérek,
Milyen furcsa íze van a kenyérnek.
Micsoda házak, és milyen utak!
Hogy hívják otthon a Károly-körutat?
Micsoda nép, az iramot bírják –
Ki ápolja most szegény Emma sírját?
A levegő izzik, a nap ragyog –
Szent Isten, hol vagyok?
fotó: pixabay.com
