Talán egy Óz-filmben hangzott el: Egy napon, 1876-ban, Alexander Graham Bell azt mondta egy dróton át: „Watson, gyere ide, szükségem van rád”. 130 évvel később műholdakon keresztül beszélünk. Furcsa, mi, hogy mielőtt letesszük, azt mondjuk, „tartjuk a kapcsolatot”, mikor sosincs érintés benne, nincs kapcsolat. Csak kábelek és frekvenciák. Mégis szeretek hívást kapni egy rossz nap közepén, ettől tűnik a mobil olyan rendkívülinek.
Igen, egy jókor jött telefonhívás életet képes menteni, depresszióból kimozdítani, máskor valaki számára lehet egy hívás zavaró, kellemetlen. Nagyfokú beleérző-képesség kell ahhoz, hogy ezen a téren az ember képes legyen eligazodni. Persze az, amikor már ott tartunk, hogy az anya telefonon tereli össze az ebédasztalhoz a lakás különböző pontjain „kütyüző” családot, már elgondolkodtató.
Sándor György író, „humoralista” írja:
„Meggyőződésem, hogy jót tenne, ha a telefonjuktól és a tévétől is egy évre eltiltanák az embereket. (...) Ez a kütyü akarva-akaratlanul, kitölti az életünket. Az ember lefoglalja magát, és nem gondolkodik máson, a nagyobb összefüggéseken. Vannak benne jó dolgok is persze, de közben megeszi az „itt és most”-ot és a másik szemébe nézést.”
Sommás véleményt fogalmaz meg a „kütyük” életünkben betöltött szerepéről Anna Lembke amerikai pszichiáter:
„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.”
Az okostelefon, mint annyi más emberi találmány, hatalmas lehetőségeket rejt magában, de romboló is tud lenni, veszélyezteti valós egyéni és közösségi életünk minőségét, kapcsolatainkat, ha nem tudjuk tudatosan használni.
fotó: pixabay.com