Dúl a farsang, a jelmezbálok, a móka, a jókedv, a bulizások ideje. A jelmezről jut eszembe, bizony kevés az olyan ember, akinek az élete nyitott könyv. A legtöbb ember minimum két szerepet alakít, az igazi önmagát, és az imitáltat, amilyennek a külvilággal szeretné láttatni magát. De van, aki nem éri be a kétféle énnel, akinek könnyedén megy a jelmezváltogatás. Müller Péter is valahogy így lája:
„Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, jelmezt, maszkot cserélünk.”
Másokat az örökös vágyakozás, nyughatatlanság, a folyton mást óhajtás tart sakkban:
„Mi a legviccesebb az emberben? (...) Mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzanak. Feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, aztán meg odaadják minden pénzüket, hogy egészségesek legyenek. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna.” (Paulo Coelho)
fotó: pixabay.com