Arról a bizonyos sorsdöntő hajnalról érzékletes képi leírást olvastam egy tanintézmény honlapján:
„Még sötét van, a követ elmozdították, a sír üresen áll. Csupán a gyolcsok maradtak ott, a sír kövén egy angyal ül. Szépen, békésen ücsörög. Vár. A Kálvárián még csak-csak ott volt néhány hívő, de a feltámadáskor már senki nem volt jelen. Nem hittek. Mindannyian kétségbeestek. Valahol érthető, nagyon emberi reakció ez. Hiszen hogyan is gondolhatná komolyan bárki, hogy valóban megtörténhet ilyesmi? Pedig hát előre megmondta. A kereszténység központi eseménye, hitünk legmélyebb valósága a feltámadás.”
Erről a sokunkat foglalkoztató és életünket alapvetően meghatározó kérdésről Joachim Negel, a svájci Fribourgi Egyetem teológia professzora így elmelkedik:
„Örök élet…? Ezt a kérdést a kívülálló megfigyelő pozíciójából nem lehet tárgyilagosan eldönteni. Az, hogy a húsvéti üzenet hitre indít-e, nagyban függ az élethez fűződő viszonyomtól. Ha az igazság szenvedélyes keresése hajt; ha éhezem az igazságosságot (különösen azokra tekintve, akik az emberi szerencsétlenség történetében az út szélére kerültek); ha szívem a halálon túli barátságtól lángol, akkor legalábbis érzékeny maradok Jézus feltámadásának üzenetére, ahogyan azt az újszövetségi iratok hirdetik nekünk, s talán kételkedve, de mindig vágyakozva nyúlok utána. Mert a feltámadás bibliai üzenete azt tárja fel, ami mindannyiunkkal megtörténik majd: az üdvösséget.
Másrészt, ha bambán és tompán viszonyulok ahhoz a kérdéshez, hogy mi tartja legbelsejében össze a világot, ha gondolkodásomat elsősorban a haszon és a költség hideg számítása határozza meg, s ha a halottak sorsa többé-kevésbé hidegen hagy, akkor ez az üzenet valószínűleg nem fog megérinteni.
A feltámadás utáni vágyakozás tesz bennünket a szó teljes értelmében emberré. Éhezzük az igazságot, szomjazzuk az igazságosságot és hűségesek vagyunk a szeretetben – a halálon túl is.”
fotó:pixabay.com