Reggel van. A konyhában még ég a lámpa. Az ablakon túl köd ül a házak között. Feltesszük a kávét. Elővesszük a csészét. A szekrényben ott áll egy másik is. Régen valaki mindig abból ivott. Szeretjük ezt a csészét.
Halottak napja közeledik. A virágárusok előtt krizantémok sorakoznak. Megnézzük, melyik bírja majd a hideget. Mécsest is veszünk. Otthon szatyrot készítünk az ajtó mellé, hogy induláskor semmi ne maradjon el. Van ebben valami ismerős gondoskodás. Még mindig szeretnénk mindent rendben találni körülöttük.
„Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek” – írja Márai Sándor a Halotti beszédben.
A versben az elveszített otthon és a száműzetés fájdalma szólal meg. A mondat mégis eszünkbe juthat a saját veszteségeinkről is. Nézünk egy régi fényképet. Az arcokat felismerjük. Most is…
Néha attól félünk, hogy a hangjukat is elfelejtjük. Próbálunk felidézni egy mondatot. Ahogy a nevünkön szólítottak. Ahogy megkérdezték, ettünk-e már. Sokáig egészen tisztán halljuk. Később bizonytalanabb lesz. Jólesik ilyenkor találni egy régi felvételt. Néhány másodperc is elég. Valaki beszél a háttérben. Olyan természetesen, mintha csak a másik szobában volna.
A hiány váratlanul, bárhol megtalál bennünket. Megyünk tovább. Bevásárolunk. Válaszolunk az üzenetekre. Este talán elmondjuk valakinek, hogy ma megint eszünkbe jutott. Jó, ha ilyenkor van, aki meghallgat. Aki még kérdez is róla. Akinek elmesélhetünk egy történetet, akkor is, ha egyszer már hallotta.
A temetőben lassabban járunk. Letöröljük a követ. Félrehúzzuk a lehullott leveleket. Megigazítjuk a virágot. A gyufát a tenyerünkkel óvjuk a széltől. Aztán állunk egy ideig. Otthon még annyi minden járt a fejünkben. Itt néha egyetlen mondatot sem találunk.
Talán csak annyit mondunk: hiányzol. Vagy elbeszéljük, mi történt azóta. Ki költözött el. Ki lett beteg. Mennyit nőtt a gyerek. Olyan dolgokat, amelyek régen egy vasárnapi ebéd mellett kerültek volna szóba.
Az ima is lehet ilyen egyszerű. Kimondunk egy nevet. Istenre bízzuk azt, akiről annyi éven át mi próbáltunk gondoskodni. Kérjük, hogy legyen békéje. Közben a magunk békéjét is keressük. A hit mellett is ott lehetnek a könnyeink. És a kérdéseink, amelyekre egyelőre nem érkezik válasz.
Hazafelé már élénkebb az utca. Valaki kenyeret visz. Egy család ebédre siet. Otthon levesszük a kabátot. Kezet mosunk. Föltesszük melegedni az ételt. Az asztalnál talán szóba kerül egy régi vasárnap. Előkerül egy történet, amelyen mindig nevettünk. Most is elmosolyodunk rajta.
Délután tölthetünk még egy kevés kávét. Ha ül velünk valaki, maradjunk ott mellette egy kicsit. Kérdezzük meg arról is, amire máskor nem jut idő. A gyerekkoráról. A szüleiről. Egy régi fényképről. Hallgassuk végig azt a történetet is, amelyet már ismerünk.
Lehet, elővesszük tán a másik csészét. Azt a régit. Nézzük. S arra gondolunk, ki ivott belőle valamikor…
fotó: pixabay.com
