Az emberi élet egyetemes és általános tapasztalata a szenvedés. Bizonyára sok felháborodott ellenzője akad az állításnak, miszerint a kínok sokkal nagyobb hatással vannak az emberre, mint a boldog pillanatok. Azokból kevesebb van, ezért a felhőtlen öröm mindig ünnep. A megszokás, az általános állapot napjainkban a közöny, az üresség, a dolgokban lelt frusztráló értelmetlenség. S minél kevesebb dologban találunk célt, alkotói elégedettséget, annál inkább van olyan érzésünk, hogy mindent összevetve az egész anyagi létezés egy elhúzódó nyomorúság. Erre a következtetésre jutottak azok a filozófusok, akik évezredek alatt valamilyen formában meghatározták azt a megállapítást, hogy jobb nem megszületni és nem élni. S ha már az egzisztencia „elszenvedői” lettünk, jobb attól önként megszabadulni, mint beletörődni a sors kegyetlenségébe.
Örökölt sorsunk a bűnhődés, szenvedés és halál
Aki gyermeket nemz, bűnt követel a születendő ellen!
Árnyékvilág, siralomvölgy
Haljunk meg együtt!
A ráció csapdája: elvették a nép ópiumát, most elvonási tünetekben haldoklunk...
Jelentsd fel anyádat és apádat, mert nem kérték beleegyezésed!
Isten nélkül valóban csak a semminek van értelme!
- Örökölt sorsunk a bűnhődés, szenvedés és halál
Az emberiség már a neandervölgyiek temetkezési szokásaival is bizonyította, hogy ősidők óta vallásos teremtmény. Történelme során egyszer-másszor megpróbálta kiharcolni szabadságát a metafizika fogságából, de a természetfelettihez mindig visszatér, mint bilincsbe vert rab a vasban szorított csuklójához. Letépheti ugyan végtagját, de így szabadulása hamissá válik, áldozata aránytalanul naggyá lesz. Ennek ellenére már a klasszikus görög bölcselkedők közül is néhányan azon a véleményen voltak, hogy a túlvilág képzete csupán illúzió, hamis vigasztalás. Amit bizonyosan kijelenthetünk: a vallások mindegyikének alapvető pillére, hogy az ember tökéletlen, bűnös – vagyis önnön hibájából összetört a transzcendens boldogságra vezető élet harmóniája – ezért földi léte szükségszerűen vérben és izzadságban fürdik. Felsejlik tehát a pokol koncepciója, a kárhozaté, melynek mibenlétét a hiábavalóságban, az értelmetlenségben, a „kár volt” érzésében azonosítható.
Aki gyermeket nemz, bűnt követel a születendő ellen!
Ennek összesűrűsödése a napjainkban „antinatalizmusnak”, vagyis születés-ellenességnek nevezett filozófiai mozgalom. Állítása szerint a gyermeknemzés erkölcstelen, hiszen a magzat képtelen beleegyezését adni abba, hogy abba a létformába kényszerítsék, melyről szülei már megtapasztalták, hogy fájdalom és sanyarúság tartozik hozzá. A szaporodásra nem talál értelmes magyarázatot, kivéve a szexuális ösztönt és az érzelmi ragaszkodást, mely alapvetően szintén hormonális tevékenységekre vezethető vissza.
Árnyékvilág, siralomvölgy
A születést ellenzők közül mindazok, akik mégis vallási alapokon kívánják megindokolni nézetüket, találnak forrást, melyhez nyúlni tudnak. Igaz, ezek a környezetből kitépett, nagyon leegyszerűsített szövegek és történelmi példák: még a kereszténységben is akadnak szélsőséges gyakorlatok. Még a középkorban is jelen voltak azok a gnosztikus eredetű szekták, melyek a házasságot és a testi kapcsolat mindennemű megvalósulását halálos bűnnek tartották. Nem nehéz azonban a testi létezés elleni mozzanatokat elragadni máshonnan sem. Legyen szó buddhizmusról, hinduizmusról, vagy az eleve-elrendelés bármely példájáról – a világrajövetel mindig a bűn mocskával kezdődik és a szenvedés igájával folytatódik. Nincsen olyan ember a Földön, aki legalább egy titkos pillanatra ne esett volna kétségbe saját létezését illetően, ne gondolt volna arra: talán jobb lenne, nem lenni!
Haljunk meg együtt!
Az antinatalisták olykor nem kevesebbet szeretnének, mint az egész emberi faj pusztulását. Nem hajlandók vigasztalódni az élet ezernyi örömével, az áldozatok lehetséges hasznával és jövőre ható értelmességével. Ahogy az olvasó, úgy az emberiség mindent elsöprő gigászi többsége úgy véli, mindez abszurdum. Napjainkban mégis egyre szaporodik azok száma, akik szorosabbra húzzák barátságukat a gondolattal.
A ráció csapdája: elvették a nép ópiumát, elvonási tünetekben haldoklunk...
A ráció forradalmát követően, a 19. század ipari rabszolgaságba fulladó emberiség elvesztette optimizmusát. Istent elhagyta, az észben is csalódni látszik. A bölcselettudományt uralják az egzisztencia értelmét kutató gondolkodók: Nietzsche, Schopenhauer, Sartre. Első a kiválóság magányának tragédiájába beleőrülő hős, második az önálló akarat nélküli agyagbáb, kit az akarat kénye formál és pusztít. A harmadik a mindenki iránti közöny és a másik poklának tüzében enyésző istentelen próféta…!
David Benatar
David Benatar, az antinatalizmus kifejezés atyja szerint, mindenképpen érdemesebb elkerülni az életet, mint vállalni az azzal járó szenvedést. Fő műve, a „Jobb lett volna meg nem születni” nyolc milliárd ember, töredék-másodpercnyi, elmén keresztülcikázó gondolata. Ő azonban ezt tudatosan gondolattá, érett és felnőtt világszemléletté érlelte. Követői – belegondolván őrült, tárgyimádó civilizációnk embert csonkító hatásaiba – nem is olyan különös módon, éppen a legfejlettebb országok, öngyűlölő társadalmából kerülnek ki. Nem a kongói, szudáni, észak-koreai nyomornegyedek korgó gyomrú tömegegeiből!
Les Knight
Jelentsd fel anyádat és apádat, mert nem kérték beleegyezésed!
A születés jogosságát tagadók, a maguk bizarr megnyilvánulásaival, ellentmondásos módon éppen ahhoz az abszurdumhoz járulnak hozzá, mely valóban a józanész kérdőre vonására készteti az embert. Raphael Samuel, indiai üzletember például feljelentette jogász szüleit, mert engedélye nélkül segítették világra. Pere nem a Samuel házastársak ellen indult elsősorban, hanem annak hangoztatására, hogy az élet értelmetlen és csupán szenvedésre vezet. Mások, mint például Les Knight, a tömeges születés „elkerülés” híve. Mozgalmat is alapított, melynek célja, fajunk önkéntes kihalásának sürgetése. Az antinatalisták többségéhez hasonlóan azonban ő is vallja: nem a már meglévő életek elpusztítása a cél, hanem a jövőbeni szenvedések megakadályozása!
- Isten nélkül valóban csak a semminek van értelme!
Hozzáfűznivalót csupán ennyit: ha nincs Isten, nincs ítélet és nincs a halálnál tovább, semmi sem számít. Semminek sincs értelme, bármit szabad. Ha nincs Teremtő, Gondviselő és Megváltó, az emberiség csupán egy biológiai massza – éppen olyan értéktelen és felesleges, mint az egysejtűek és a jegesmedvék. Ellenkező esetben azonban nincs más lehetőségünk, csak elviselni, hogy e Siralmak Völgyének minden gyötrelmére, személyes választattunk ki! Ebben az esetben viszont lázadásnak nincsen helye, mert a földi szenvedésnél van rosszabb: ez pedig a pokol, mely valóban a „kárnak születettek” örök tartózkodási helye. Üdvösségre és kárhozatra vezető szenvedés sokszor ugyanaz, csupán egyetlen fontos különbség van köztük: előbbinek tudatosítjuk értelmét és áldozat-jellegét, utóbbitól felesleges koncként akarunk mindenáron megszabadulni!
fotó: wikipedia, youtube.com, pixabay.com