Az elmúlt napokban egy katolikus közéleti csatornán, valaki szóba hozta a bűnösök megintésének fontosságát. Manapság nem sok szó hangzik el erről a katolikus mindennapokban. Az Egyház számtalan fórumán is modern ügyek, időszerű világias gondok masszája hömpölyög vaskosan, ráérősen – csak úgy, szinodálisan. Ezzel szemben az irgalmasság cselekedeti sürgetők, élesek és hegyesek – kényelmetlenül határozottak; olyanok, mint a sebész pengéje, mellyel gyorsan és határozottan kell beavatkozni. Sűrű emlegetésük kifejezetten rosszul esne, feleslegesen zavarba esnénk tőlük. Talán bizony a régi egyházatyák elvárják, hogy itt és most tegyünk valamit – úgy, mintha a nyilvános téren, hirtelen összeroskadó járó-kelő esetében kellene életmentő beavatkozást művelnünk? Meggyőződésem, hogy az irgalmasságnak különösen lelki (értelemszerűen vannak testi) cselekedetei ma már a legtöbb katolikus keresztény számára is "problematikusak."
Ott van például az utolsó, a nyolcadik: Imádkozni élőkért és holtakért! Máris egy csúf felekezeti vitát kiváltó ok az apostoli hagyományokat követő egyházak és a reformált közösségek között. Nem segíti elő a tanbéli közeledést, hiszen két jelentősen eltérő üdvösségtannal, a megváltás természetének másféle értelmezésével találkozunk. Míg a katolikusok számára a Purgatóriumban szenvedőkért való megmentő imádság éppen olyan sürgető realitás, mint a fizikai bajokkal küzdők kínjának enyhítése; addig a tisztítótűz ötlete a protestáns ethoszban, nagyon rossz ízlésre valló oktondiság. Szerencsére ennek megoldását húzhatjuk-halaszthatjuk, mint holmi teológiai fogkezelést; amit végeredményben úgyis egyházi tekintélyek döntenek majd el. Vagy a személyes találkozás Krisztussal…
Adott azonban az első javallott fajtája a cselekedeteknek, a már említett bűnösök megintése. Na, ez aztán problematikus a javából – ósdi és nem toleráns! Ahhoz ugyanis, hogy a bűnösről megállapítsuk, hogy az, ítéletet kell mondanunk. Azt pedig nem szabad, mert napjaink befogadó szelleme szerint ez természeténél fogva farizeusokhoz méltó cselekmény. Abban az Egyházban, melyben Róma püspöke is megkérdőjelezheti jogalapját és tekintélyének hitelességét az erkölcs dolgait illető szentenciázásra; nem csoda, hogy a világi hívő bizonytalanná válik, kötelességét inkább sutba vágja és lemond arról, hogy a dolgokat nevükön nevezze.
Különben is, ki az, akinek életvitele bűnösnek mondható? Manapság már a vétek sem annyira makacs jószág! Mindig a látószög határozza meg. Innen kicsit kisebbnek tűnik, onnan jobban megokolható. Komolyságát mindenféle konstellációk írják körül – bűnösök valójában nincsenek, csupán szerencsétlenek, akik körülményeik áldozatává lesznek. A toleráns emberben több elnézés van és hajlandóság a fátyol-borogatásra, mint az Atyában. De próbáld is meginteni a nyilvánosan és nyilvánvalóan bűnt elkövető felebarátodat, meglátod: megannyi erkölcsileg enyészetnek esett, pestises kísértetként csoszogó, félig holt lélek nyüzsög majd elő sötét kripták sokaságából, hogy tanúságot tegyenek ellened. Rád olvassák a gerendát, miközben a szálka miatt elfertőződött seb mérgei már valaki szívében kerengenek. Pedig az igaz intésre hallgatni, azt őszinte alázattal megköszönni királyi erény. Milyen szerencse, hogy demokráciában élünk!
Tudatlanokat tanítani? Manapság mindnyájan akadémikusok vagyunk, hiszen zsebünkben a makacsul okos készülék. Öt ujjal számlát fizetünk, játszunk, hírekhez jutunk. A hétvégente csúcsra járatott szemét-showkban meglessük, hogyan töltik értékes óráikat az élet mindenkori császárjai: tisztességes szerephez nem jutó csepűrágók, lecsúszott híradósok, valamikor szebb időket látott sportolók. A felnőttkor valódi birtokosai, a felelős emberi lét megtestesülései akadályversenyeken vesznek részt, sírnak-rínak, kiszavaznak; érzelmileg túltöltődnek. Üzekednek, durcáskodnak, a végén egy kicsit macsósan öklöt is vívnak! Hol vannak a tudatlanok? Kételkednek-e azok, akik számára a világ tőmondatos politikai jelszavakkal leírható? Vigasztaljuk meg a szomorúakat – de vajon tudják-e az emberek, hogy lelküket már csaknem szétmarta a bánat? Hogy a mindennapos társként megszokott üresség a szívben, a tompaság az agyban, az alkohol a vérben, nem természetes velejárója az emberi létnek, hanem igenis tragédia!
Azt tanácsolja az Egyház, tűrjük békével a bántalmakat és bocsássunk meg az ellenünk vétőknek. Erre a magatartásra alapul hitünk, már a kereszt pillanatától, immár kétezer éve. Mégis minden évszázad, évtized, esztendő, nap és perc kevés arra, hogy szívünkbe véssük és e szerint is cselekedjünk. Az Egyház azonban mintha golyóstollal igyekezne márványba vésni a szavait – halovány karcolás sem esik kőszíveinken, de még eltévedt tintafolt sem emlékeztet erőfeszítésére! Gránittá vált a szívünk, mégis véres gyilkosságot kiáltunk, mikor felmerül a gyanú: talán eljött az ideje a vésőnek és kalapácsnak…! Krisztus ugyan ujjával az acélba is jelet olvaszt, éppen olyan könnyen, ahogyan a homokba írt, mikor elébe vezették a házasságtörésen fogott asszonyt. De van, aki úgy magyarázza: akkor is a vádlók bűneit kanyarította az útnak porába!
fotó: unsplash.com
