Az ember elárvult gyermeke megszokja, hogy olyan, nyelvezettel fejezze ki magát, mely attól függően kívánkozik szájára, hogy az elvi nagy síkokat elválasztó szellemi folyamnak éppen melyik partján találta helyét. Törzsi lények vagyunk, tartoznunk kell valahová. Magányos remeteként boldogulni alig lehet, hiszen akit egyedül lep meg a kósza ellenség, reménytelenül zsákmánnyá lesz. Aki nem kapaszkodik a másik erős karjába, elsodorja az ár, nem bújik a politikai csatákban fegyvertársa pajzsa mögé, védtelen célja lesz megannyi döfésnek és kardcsapásnak. Így volna ez rendjén, ám ha a háború örökké tartónak látszik, elveszítjük saját vonásainkat – többé már nem egyszeri és megismételhetetlen lelkiismeret a miénk: gondolataink és cselekedeteink összeforrnak a nagy falanx elsöprő vezérelvével. S ilyenkor bár lehet, hogy szabad akaratunkról az "ügynek" érdekében lemondunk, bőven vigasztal a tudat, hogy felelősséget sem kell többé vállalnunk semmiért. Kritikus elménket a közösbe helyezzük, s ami mindenkié, arról valójában tudjuk, hogy senkié sem igazán – így a következmények miatt sem kell, hogy főfájást kapjunk.
Olyan korban élünk, melyben a háború tábornokai kétféle népségre osztották a Kárpát-medence hunoskodó népét. Vannak haladók és hagyományőrzők. Hitet vallók és a semmiben sem hívők. Az örökkön való értékek védelmezői, meg ők, akik mindent a jelen éppen együttálló tényezőinek viszonyába helyeznének. A normálisak és a romlottak. A mennyekben járók, illetve a pokol alantas szolgálói; a nemzeti eleve elrendeltetés üdvözültjei, valamint azok, akiket kizárunk a szittya-hun örökkévalóságból. Kitaszítjuk azokat, akik rosszul voksolnak, az utca rossz oldalán sorjáznak, a valóságot az ős-ellenség (bármi, vagy bárki is legyen az) hírnökeinek kiáltványaiból vélik megismerni. 2025-ben a világ ijesztően egyszerűvé lett: kétféle magyar van, külső jegyekből mindkettő nagyon jól elválasztható! S e kettőnek nincsen dolga egymással, hacsak nem, hogy a propaganda karóival megdöfködjék egymást, a jelszavakkal megkövezzék a másikat!
Lépünk, ahogy a tömeg nyom; szaporázva helyet váltunk, vagy éppen toporzékolva csoszogunk – függően éppen a csata ütemétől, hogy támadunk-e, vagy visszavonulunk. Elménk és szívünk megedződött már a gonosz elleni kíméletlen harcban, előttünk egyre nagyobbá és rémisztőbbé nő az ellenség, mely emberszerű alakját is levetkőzte már. Sokáig bámultunk a sötétségbe, és amivel élet-halál viadalban állunk immár évek óta, felvette a kesztyűt, életre kelt és alvilági szörnyeteg formáját öltötte. Szúrjuk és vágjuk, mégis minden csapásra gigászibb méreteket ölt. "Haldoklik már, nincs sok ereje, hamarosan vége lesz, de megtorpanni most nem szabad!" – zúgják a kürtjelek, a veszedelem mégsem múlik sohasem. Nincs idő pihenni, nem lehet körbe pillantani – minden szekundumot uralni kell, egy pislantásnyit sem engedhetünk. Talán ezért nem vettük még észre, hogy a rém, amivel élet-halál tusába keveredtünk, valójában ránk vetülő sűrű árnyék, mely a hátunk mögül vetül fölénk, és elénk. És mi kétségbeesetten tagadjuk, hogy már nem külső kártevővel harcolunk, hanem a Jézus nevét elorozván, Krisztusnak elnevezett hamis bálvánnyal, melynek arca ugyan még távoli vonásokban emlékeztet Isten Fiára, de a keresztet már buzogányként lóbálja nagy pogány erővel!
A Megváltó élő szavát régen üres frázisokra cseréltünk, életet adó hangját, recsegő harsonákra. Régen elhullott, már tetemét is a lucskos csatamezőbe tapostuk. Istennel való személyes keresztény hitünket kihűlt, merev -izmusra cseréltük. Úgy is ítélünk: mint rideg gépek, melyek csak annyira képesek, hogy a gazdájuk által beléjük oltott programot felbugyborékolják! Tudjuk, hogy aki a másság bűnével kel frigyre annak cselekedetei az Úrhoz kiáltanak bosszúért; de a "méltó a munkás az ő bérére" ránk vonatkozó kötelességének követelményét már engedékenyebben alkalmazzuk. Kívülről nemzeti színekkel és huszáros mintával meszeltük ki magunkat, de odabenn szaglanak és zizegnek rothadó csontok – minél inkább szellőztetnénk, annál erősebben bűzlenek és zörögnek!
Most sincs jól, és nem is lesz ennek jó vége. Két úrnak nem szolgálhatunk, még akkor sem, ha Géza fejedelmünkkel sokan ezen a véleményen vannak. A jelen bizonyítani látszik: bármennyire kívánjuk a "Kereszténység Védőpajzsának" járó mártír-koszorút, Márainak volt igaza: "Pogány és barbár nép maradtunk, cilinderrel a fejünkön és feszülettel a kezünkben!"
Quo Vadis, magyar nemzet? A jövőbe, vagy vissza a sztyeppék földjére?
fotó: unsplash.com
