A magyar miniszterelnök jövendölése szerint, az is lehet, hogy az elbúcsúztatott esztendő volt az utolsó békés 365 nap Európában és a világon. Teljes mértékben osztozom e zord prófécián – nem gondolom azonban, hogy mindennek belátására egy "sokdimenziós" sakkjátszma lépésein morfondírozó főméltóságnak kell lenni. Bárki, aki követi a világban zajló eseményeket és képes összerakni egy cuki kis macskás kirakóst, látja a falra író kezet. A háborút régen meghirdették, mérgező füstje mindenütt szivárog – helyenként már kénköves lángot hány a földnek mélye. Csak az nem érzi a talpa alatt feszengő, izzó magma áramlását, aki nem akarja. Remeg a talaj, a vulkán kitörésre kész… Igen, a sok kis háború egyesül: belátható időn tanúi leszünk egy apokaliptikus méretű összecsapásnak!
Ilyen az emberi történelem természete. Alaptermészete turbulens, nem tűri a hosszú békés időszakokat. Időnként tűzmadárként kél fel kihűlő hamvaiból, hogy pernyévé égessen minden szerződést, öröknek hitt szövetséget és vérrel-verejtékkel papírra vetett fogadalmat, mely Isten és ember előtt ígéri: soha többé! Ha csapongó képzeletem a metafizika birodalmába ragad, azt is kijelenthetném: az évezredek folyamán olyan entitást teremtettünk, mely a históriában testet öltve önálló életet él. Politika, gazdaság, eszmék zűrzavara és a tömegek zsigeri hiedelmei egyetlen őrjöngő lénnyé olvadt, mely Schopenhauer őrült "Akarataként" viharzik, tombol a századok felett. Nem ismer békevágyat, sárrá tapossa a józanész érveit, a szerető emberekből vérszomjas tömeget gyúr!
Szerény történelmi tudásom alapján úgy ítélem, napjaink világpolitikai helyzete sokban hasonlít a második világháborút megelőzőhez. A fő cselekményszálat ismét két nyughatatlan nagyhatalom diktálja. Mindkettő élén "erős ember" – az egyik egy lélektelen gépember, rideg birodalmi nosztalgiával programozva; a másik egy végtelenül hiú önjelölt világmegváltó, akinek gondolatai legalább olyan következetesek, mint egy rajzfilmfiguráé. Kerülgetik, méregetik egymást. Most még tisztelettel, óvatos járnak egymás körül – mindkettő a másik lépését próbálja előre látni. Ezt tette Németország és a Szovjetunió is, még paktumot is kötöttek! De ahogy a tűz nem léphet frigyre a vízzel, úgy a pecsétet is csak málladozó, sáros hamukupacra ütötték rá. Nyilvánvaló, hogy bármelyik – Oroszország, vagy az Egyesült Államok – teszi meg az első olyan gesztust, mely félreérthetetlenül világháborúba szólítja a Föld népeit, szükségszerűen a másikkal kerül szembe! A távoli Keleten most nem a birodalmi Japán, hanem a kommunista Kína gyarmatosítja Ázsiát – igaz nem fegyverrel, hanem olcsó áruval, hitellel, befektetéssel. Putyin Ukrajnában lépte át a Rubicont, Donald Trump úgy tűnik Venezuelában (vajon most Grönland következik?) – az pedig csupán idő kérdése, hogy a nagy "vörös sárkány" mikor nyújtja ki karmait Tajvan szigetének felmarkolására! Mindannyian bizonyították, hogy nem félnek fegyvert és erőszakot alkalmazni, s megígérték: a végsőkig elmennek érdekeik védelmében. India és Brazília már az oroszokkal kacérkodnak, Izrael és az USA megszokott tandem. A moszlim világ gazdag része hatalmas üzleteteket bonyolít bárkinek a kárára, míg a nyomorúságos iszlám országok lakói harcias hordaként mozgathatók a megfelelő jelszavakkal…
Arról folytatunk képtelen vitát, vajon vannak-e békét őrzők, és háborúpártiak? Mintha volna ember, aki borzalmas kínok között, a front sarában kívánná elveszíteni életét, vagy szeretteit! De számít-e valamit egy magyarnyi kis nemzet vezetőjének személye, ha az USA, Oroszország, vagy Kína kénye nukleáris télbe kényszerítené kicsiny Földünket? Hogyan maradhat független és érintetlen a Kárpát-medence, mely éppen a két világ küszöbén fekszik – hatalmas ivóvízkincsével, hadseregek felvonulására alkalmas terepviszonyaival? Tehetünk-e úgy, mintha még szűzként várnánk a kérők sorát, és nem döntöttünk volna már az Európai Unió és a NATO mellett? Számos fotel-harcos átkozza az angolok és franciák kemény szavait, a rajtuk eluralkodó pánikot – de elfelejtjük, hogy az előző alkalommal már csúful ráfizettek arra, hogy azt hitték: a kor erős emberének étvágyát majd kielégíti Csehország, Ausztria, Lengyelország… Aztán katonáikat a La Manche csatornáig kergették a panzerek – még Hitler is megilletődött a meglepő és gyors győzelem láttán! Vádolhatók-e a balti államok indokolatlan orosz-fóbiával, vagy polák testvéreink háborús pánikkal, mikor a múltban többször szenvedtek rosszabb sorsot, mint mi Trianonban? Legyünk őszinték: bárki is vezesse Magyarország kormányát – Orbán Viktor, vagy Magyar Péter – a harmadik világégést megállítani annyi esélye van, mint papuccsal kiékelni egy Leopárd tank lánctalpát!
Közvetlenül a második világháború előtt, a hazai sajtó, hangosan ünnepelte Európa agyarukat villogtató vezéreit. Adolf Hitlert és Benito Mussolinit a magyar nemzet "két nagy barátjának" nevezte, és könnyes szemmel üdvözölte az ajándékba visszakapott területeket. Aki azonban bármit is elfogad az ördögtől – még ha az jogos jussa is – ezerszer bánja meg azt! Meg aztán a vége úgy is az lesz megint, hogy "Minden drága, vissza Prága…!" Minden magyar békepárti. El kell azonban döntenünk, ha a béke mégsem áll a mi pártunkra, maradunk-e a Nyugat és Európa védőpajzsa – vagy jó lesz nekünk egy autonóm régió is valahol Szibériában, a próféta hitét makacsul őrző türk testvéreink mellett, akik a képzelt rokonság ellenére sem veszik majd jó néven a pálinkaszagú önjelölt szittyákat!
Zárásként egy kérdés katolikus olvasóinkhoz: ugyebár mindannyian emlékezünk arra, hogy a Fatimában, a Szűzanya arra utasította a pápát, ajánlja fel Oroszországot a Szeplőtelen Szívnek, különben "Oroszország el fogja terjeszteni tévedéseit az egész világon?" Ezek alatt pedig legtöbben a kommunizmust értik, mely rákos daganatként terpeszkedett a 20. századon. 1917 óta azonban egyetlen egyházfő sem tett eleget a látomásban elhangzott parancsnak – bár számos kezdeményezés született, a Szűzanya akaratát maradéktalanul és pontosan egyik sem felelt meg. Vajon Oroszország a jelenben – rakétákkal, tüzérséggel és drónokkal – a "rothadó" Nyugattal ellentétben, a tiszta krisztusi eszméket terjeszti? Szentatyánk, XIV. Leó: nem lenne ideje végre megcselekedni, amire Édesanyánk utasította elődjeidet…?
fotó: pixabay.com