Mindannyiunknak megvan a magunk története, mely oda vezetett bennünket, ahol ebben a percben vagyunk. Rengeteg ember halad át az életünkön, és sosem tudhatjuk előre, hogy mennyi időt fog ott eltölteni. Egy egyéjszakás ismeretségből is lehet életre szóló kapcsolat, és egy eljegyzett pár is válhat egyik napról a másikra idegenekké. Nehéz feldolgozni tapasztalatainkat és érzéseinket a rohanó világ mindennapjaiban, így nem meglepő, hogy néha olyankor találunk magunkban elvarratlan szálakat, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Hajlamos vissza-visszakacsintgatni a múlt, és megtalálni a gyenge, még be nem forrt pontjainkat. Gyakran várjuk el magunktól, sőt a környezetünk is tőlünk, hogy rövid időn belül engedjük el a véget ért kapcsolatokat, bármilyen mélységű is volt az. Megszoktuk, hogy nem lehetünk sokáig szomorúak, vagy nem élhetjük meg teljes egészében a másik ember hiányából fakadó érzéseinket, mert az élet halad tovább, így nekünk is haladnunk kell vele együtt. Egészen jól elsajátítottuk már ezt, azonban ettől nem záródnak le bennünk a történetek, nem tudjuk nyugodt szívvel és békével kezelni azt, ami még mindig fáj. Lehet, hogy nem olyan intenzíven, de ha tompán is, az akkor is fájdalom, és azt sem szabad semmibe venni. Ha még mindig fel tud minket zaklatni, akkor nem dolgoztuk fel azt kellően, különben nem tudna már heves érzelmeket maga után vonni.
Bármi felszakíthatja ezeket a félig gyógyult sebeket, sokszor nem is szükséges hozzá személyes kontakt. Egy illat, egy zene, vagy akár egy szó is köthet minket olyan személyhez, akit még nem sikerült teljesen elengednünk. Lehet, hogy látunk egy rá hasonlító alakot, mellettünk kiabálják épp a nevét, vagy észreveszünk valakin egy pulcsit, amilyet ő is hordott. Előfordulhat, hogy felbukkan a social médián, szembe jön a villamoson vagy elsétálunk azelőtt az étterem előtt, ahol kapcsolatunk kezdődött. Talán csak valaki megemlíti őt nekünk, találunk egy régi fényképet, vagy megkóstolunk egy sütit, ami pont annyira túl édes, ahogyan ő szerette.
Ha ezek az apróságok érzelmeket váltanak ki belőlünk, az nem feltétlen azt jelzi, hogy még mindig vágyunk a másikra. Rendben van, ha szomorúak vagyunk az elrontott esélyek és fájdalmas búcsú miatt, miközben már beláttuk, hogy jobb nélküle az életünk, mint vele volt. Olyan kapcsolatokat is meg lehet gyászolni, melyekbe nem kezdenénk bele újra akkor se, ha lehetőségünk lenne rá, mert ettől függetlenül érzelmi szálak kötöttek bennünket össze, melyeket hirtelen téptünk szét. Nem csak a tökéletes hiányozhat, az is, akit már nem kívánunk vissza.
Fontos, hogy felismerjük és elfogadjuk saját érzelmeinket, akkor is, ha nem teljesen vagyunk kibékülve velük. Sokszor ezek már csak jönnek-mennek, nem tartósak, ezzel is jelezve, hogy valójában ez már nem egy konstans fájdalom bennünk, csak alkalmanként visszaemlékezünk arra, ami azelőtt sokat jelentett. Azt kell elérni, hogy ne tudja befolyásolni jelenlegi életünket és kapcsolódásainkat, nem pedig azt, hogy kitöröljük magunkból mind az érzelmeket, mind az emlékeket. Minden, amit elvesztünk az út során, egy lépést előre visz minket.
fotó: Pixabay