Mennyire fájdalmas és lesújtó látni családtagjaink szenvedését és földi létből történő távozását. Szüleink kiszolgáltatott helyzetben létét a kórházi és szociális ellátás terén megélni legtöbbünknek nyomasztó és szorongással teli. Reménytelen órák és végeláthatatlanul elnyújtott napok és hetek után, egy váratlan telefonhívás a kórházból ijesztő és legtöbbször felkészületlenül ér bennünket. „Jó estét kívánok. A kórházból telefonálok, értesítem, hogy édesapja /édesanyja a mai nap ...óra ...perckor elhalálozott. Kérem a holnapi nap legyen kedves befáradni a hozzátartozója holmijáért és a dokumentumokért. Őszinte részvétem. Viszont hallásra!" Ezután ott marad a torkot, szívet és lelket összeszorító csend, bekövetkezett.
Elment, már nincs velünk. „Istenem most mi legyen? Kinek is mondjam meg elszőr?" Család, a közeli és távoli rokonok, barátok értesítése. Újra és újra elmondani azt a pár szót. „Ma elment, nem olyan régen szóltak a kórházból, még nem tudok semmit, de majd szólok. A nővér azt mondta a telefonba, hogy nem szenedet, csak elaludt." Istenem! De hiszen tegnap még olyan jól volt, beszélgettünk, és ő mosolygott. Arra készült, hogy haza jön. És most nincs többé! Sokan voltunk és vagyunk és leszünk így. Hallani az elfogadhatatlan tényt, amelyet közölnek velünk.
Nincs tovább, nincs közöttünk, elment. Hiába mondom neki, hogy szeretem, hogy fontos vagy nekem, már nincs viszont reakció. Már nem lehet újra és újra magamhoz ölelni, megcsókolni az arcát, megsimogatni a homlokát, mert elindult a test a leromlás útján. Istenem most hogyan tovább. Hány éves is volt? Most töltötte volna be a nyolcvanat, pedig nagyon várta a születés napját. Meg is beszéltük, hogy együtt lesz az egész család. És várta, hogy találkozzon az unkáival. Ó, de hát nem érhette meg. Ezek a személyes, átélt pillanataink, amit nem tudunk megspórolni, mert családba születtünk, emberi gyarlóságokon túli szeretetkapcsolataink, az elhunytak a mi szüleink, családtagjaink, életünk egy-egy valódi igaz oszlopai.
Sokan talán legyintenek és azt mondják éltek már eleget, szenvedtek már eleget, már nem akarnak semmit az életről. Ezek közül az emberek közül, akik most a kórházban, elszigetelve, magányban élik meg földi létük végét, nagyon sokat dolgozat, magukért és családtagjaik jövőéért. Sokan távoznak a földi életből úgy, hogy magukra maradnak, akiknek a kezét nem fogja senki, nem látogathatja meg őket egy családtag, rokon, régi jó barát. Nem voltak szentek, mert boldogulásukért biztosan kerestek kiskapukat, mégis volt bennük valami hatalmas erő, amellyel megteremtették a mai generáció jólétét. Öregek, mondjuk, és a ráncos, csúnya kezek láttán elfordulunk, nem akarjuk megsimogatni a pár hajszállal takart bőrfoltos fejet.
Nosztalgiázunk egy olyan világ utána, amelyben talán értékesebb az adott szó, ahol a hétköznapi ember nem fullad bele az élet habzsolásába, még meghallgatják egymást és a fájdalomban nem hagyják el egymás. Régen sem volt könnyebb az élet, hiszen a vágyak mindig is vágyak voltak, és hazugság lenne azt mondani, nem akartak többet vagy megelégedtek azzal, amijük volt. Ez a generáció mégis még ismerte a kor tiszteletét és nem érezte azt nyűgnek, mert látta, hogy ha valaki elért valamit, akkor megdolgozott érte. Nem akart tizenöt percnyi hírnevet azért, hogy utána éveken át abból próbálja eladni a nevét. Elengedjük az öregeket őket megillető tisztelet és a haláluk felett érzett gyász megélése nélkül, mert már éltek eleget, gyászunk meg sértés a környezetre. Mert ne romboljuk mások jókedvét borús ábrázatunkkal, a gyászruhával ne emlékeztessünk senkit az elmúlásra.
Nem éljük meg az elmúlás feletti fájdalmat közömböségből? félelemből? időhiány miatt? Fellélegzünk, hogy bennünket elkerült a baj, és a halál nem nálunk akar vendégeskedni. Mégis emlékezzünk, egyszer viszont mi is leszünk azok, akikre ezt mondják, és összesúgva megjegyzik: hagyd rá, már szenilis, bolond, haszontalan vénember szembe kell nézni sajt lényünk gyengeségével, kik vagyunk és kik lettünk és hová tartunk. A tevékeny élet lecsendesedik egyik pillanatról a másikra vagy hosszú, tétlenségre kárhoztató ágyhoz kötöttség árán, mi marad belőlünk, ki lesz akkor, aki átkísér bennünket a túlsó partra?
fotó: pixabay
