„...Olyannak legyen látva minden igaz ember által, mint aminőnek mi ismertük” – az idézet Peti Józsefné Váli Mari visszaemlékezése Jókai Mórra művéből származik. A kiváló író testvére, Jókay Eszter és Váli Ferenc lánygyermeke – Jókai unokahúga – olyan szerencsés helyzetben tudhatta magát, hogy élete jelentős részét tölthette a nagy mesemondó és felesége, Laborfalvi Róza társaságában. Velük volt Komáromban, Pápán, Füreden, de még a Svábhegyen is. Szinte magától értetődik, hogy emlékirat formájában feldolgozza azt a rengeteg élményt, közös eseményt, amiben része volt – gondolhatnánk. Tévesen. Mert Váli Mari legfőbb oka a hagyatékhoz való hozzájutás volt!
Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna sajtó- és irodalomtörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az Ady-hagyaték egykori kezelője volt a komáromi Duna Menti Múzeum Baráti Körének soron következő vendége. Az idei bicentenáriumhoz kötődően Jókai Mór állt előadásának középpontjában. Vagyis, talán mégsem. Mert ugyan alaposan górcső alá vette a neves írózsenit, mégsem a megszokott módokon és irányokból közelített. Az alapmű, mely felkeltette Zsuzsanna érdeklődését, ugyanis nem Jókai Mór, hanem unokahúgának, Váli Marinak a tollából származik. Egy körülbelül 1800 lapos leirat (részleteit Lukácsi Sándor rendezte sajtó alá), melynek egyes epizódjait különböző korabeli sajtókban publikálta is az unokahúg. Foglalkozott benne – természetesen – Jókai Mórral, feleségével, Laborfalvi Rózával, akit Váli Mari kifejezetten szeretett és tisztelt. Több fejezeten keresztül taglalta a család szerteágazó fáját, valamint említést tett Jókai újságírói és szerkesztői tevékenységéről, illetve a svábhegyi kertről is. Ez utóbbiról köztudott, hogy tömör, terméketlen, agyagos földje volt, amikor az író megvette. Majd három év kemény és kitartó munkája eredményeképp szinte kirakattelket varázsolt belőle: józan paraszti ésszel és sok utánajárással alakította növényeinek mindennapjait úgy, hogy maga körül egy valódi oázist, egy Kánaánt sikerült létrehoznia.
De ne rohanjunk ennyire előre! Mivel a Duna Menti Múzeum Baráti Körének alkalma szorosan kapcsolódott a Jókai-emlékévhez, az esten természetesen tiszteletét tette Keszegh Béla, Komárom város polgármestere és Keszegh Margit, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnöke is, maguk is rengetegszer hirdetve az író nagyságát. A baráti kör elnökének, Novák Tamásnak távollétében Galo Vilmos köszöntötte az egybegyűlteket (ismét telt házas előadást tudhat maga mögött a szervezet), Vanya Péter történész pedig dr. Rózsafalvi Zsuzsannát mutatta be. Aki – most már nem csűröm-csavarom – kerek perec kijelentette, hogy Váli Mari bizony szeretett volna örökölni bácsikája után. Ehhez a legjobb és legszerencsésebb módnak azt találta, ha művészi elemekkel is tarkított, olvasmányos emlékiratok formájában tártja ország-világ elé, milyen volt a kapcsolata magával Jókaival.
Az már ismert történet, sokszor, sok helyen elhangzott, hogy Jókai Mór fülig szerelmes volt Laborfalvi Rózába, és annak ellenére frigyre lépett vele, hogy Jókai családja ezt kifejezetten ellenezte (nem mellesleg Jókai legjobb barátja, Petőfi Sándor sem nézte jó szemmel – és akkor még finoman fogalmaztam). A házasság azonban megköttetett, ám a gyermekáldás elmaradt. Emiatt kötött a családja egy paktumot: az író halála után az ő két testvére és azok gyerekei legyenek az örökösök. S hogy miért volt szükség mégis az emlékiratokra, ha ez a megállapodás eleve megvolt? Nos, Jókai Mór túl a hetvenen feleségül vette az ifjú Nagy Bellát. Ahhoz pedig se történelemkönyv, se romantikus regény, se szerelmi dráma nem kell, hogy tudjuk, hogyan szokott ilyen esetekben zajlani egy hagyatéki tárgyalás.
Váli Mari emlékiratai létrejöttének tehát valóban ilyen nagyon profán oka volt, ám a beltartalom ezt természetesen nem tárgyalja. Helyette árad belőle a szeretet, a tisztelet, a ragaszkodás. Váli Mari mesél arról, ahogyan nagybátyja, ő is próbálkozott a festészettel, igazán említésre méltó alkotásokat hagyva az utókornak. Leírja, hogy Jókainak nemcsak az írás és a kertészkedés volt a kedves időtöltése, hanem a kagylók, csigák gyűjtése, rendszerezése is. Felidézi a svábhegyi látogatásokat, a Pápán töltött időt. Emlékiratában néhány relikviát is említ: Jókay Károly „Nemzetőr” karszalagját, vagy akár kisebb-nagyobb ágyúgolyókat, melyeket az 1849-ben levert szabadságharc után, a komáromi vár törmelékei közül gyűjtöttek össze. Váli Mari arról sem felejt el szólni, hogy az író már idejekorán, a cenzúra teljes működése mellett kiadta azon írásait, melyeknek éppen a dicső forradalom volt a témája, Sajó álnéven.
A komáromi közönség így kettő az egyben érzéssel távozhatott a múzeum Zichy-palotai előadóterméből. Hiszen nemcsak újabb érdekes adatokkal gazdagodhattak Komárom leghíresebb szülöttjével kapcsolatban, hanem megismerhették, közelebb kerülhettek Váli Marihoz is, a lelkesen emlékező unokahúghoz.
fotó: Kalmár Csaba
