Ne köntörfalazzunk: a vendéglátóipar több rétegben beépíti, ráadásul felfelé kerekíti áraiban a tihanyi kultuszt. Az általuk kínált fogásokhoz öblös merítőlapáttal adagolják a balatoni kilátást, ha az ráadásul körpanoráma, akkor még vastagabban fog a vörös ceruza. Beépítik a már évtizedekkel ezelőtt is elhalt, eltűnt tihanyi visszhangot, a kecskeköröm legendáját, az apátság harangjátékának hangját és a levendula illatát. Balatont járóként elmondhatom, ilyen pofátlan árszabással még nem találkoztam. Mégis... mégis naponta ezrek látogatnak a Balaton sziluettjének legizgalmasabb betüremkedésére, a Tihanyi-félszigetre, annak is az apátságban végződő sétálóutcáira, s válik épp általuk a falu szinte már nyüzsgő várossá. Van valami ebben a helyben, ami feledteti a lélegzetelállító árakat, a parkolás lehetetlenségével járó vérnyomási csúcsokat és az érthetetlen közhelyeket: miért kell a Balaton partján közvetlenül hekket, lazacot meg polipot árulni?
Tihanyról legtöbbünknek – kétség kívül – az apátság jut eszébe, két monumentális tornyával, ami akár egyfajta világítótoronyként is szolgálhat a déli partról vagy éppen a révfülöpi kilátóról távcsővel nézelődőnek. Az impozáns épület azonban nemcsak messziről nyújt pompás látványt: kifejezetten nagy figyelmet szentelnek lakói, hívei az apátság állagának, hiszen sehol sem potyog a vakolat vagy törik az odavezető macskakő. Turisták százai képesek sorban állni bejáratánál, nem tolongva, türelmesen kivárva, hogy sorra kerüljenek. Megéri, mert a bárki számára elérhető kiállítás abszolút követi a 21. századok: interaktív, tele fejtörőkkel, játékokkal, látvánnyal, élménnyel, ráadásul a manapság az apátsághoz kötődő, illetve ott szolgálatot teljesítő szerzeteseket sem elvont, megközelíthetetlen egyházi személyekként, hanem hús-vér-vidámság emberként mutatja be. Beleshetünk a szerzetesi csuhák zsebeibe, megtudhatjuk, milyen mobiltelefon típus a leggyakoribb az atyáknál. Elmesélik, mik a kedvenc tárgyaik, milyen a napi beosztásuk, kedvenc filmjeikről, idézeteikről beszélnek.
Egy kis folyosón áthaladva aztán a fekete csuhát felváltják a színek és a pompa: a Tihanyi Apátság galériájában csodaszép kiállítást rendezett be a 200 éves Herendi Porcelánmanufaktúra. Megtekinthetőek a Viktória-, Rothschild- és a Gödöllői-mintás dísz- és használati tárgyak, a több mint 4900 darabból álló étkészlet egy apró része, melyet a manufaktúra még I. Ferenc József császárnak készített, válva ezáltal a császári udvar kitüntetett beszállítójává. Bura alá került a Szent Korona is; a falakon hatalmas értéket képviselő, átütött szélű, kézzel festett porcelán dísztányérok függenek.
Az apátság bejáratában, kijáratában, látogatóközpontjában és ajándékboltjában pedig sok-sok hazavihető emlék: a kegytárgyak mellett leginkább levendulát felhasználó egészségügyi, kényelmi és gasztronómiai termékek.
Jó-jó, de hát ezzel mindenki tisztában van-volt-lesz, hogy az apátság és az odavezető sétálóutcák árusai vonzzák a legnagyobb turistatömeget. Van azonban Tihanyban egy olyan látványosság, ami nem mindennapi élményt tartogat, és ahol külföldi turistával csak hébe-hóba találkozik az ember – viszont annál több helyivel vagy Magyarország más tájegységeiről ide érkezett látogatóval, akik képesek a tűző napon (akár a 40 fokot meghaladó hőségekben is!) órákon át ücsörögni a hófehér, háló nélküli focikapuk közötti kiégett füvű területen, közvetlenül az elektromos kerítéssel lezárt szürkemarha legelő előtt. Már kirándulásunk legelső napján feltűnt ez a furcsa „szeánsz”, ez a megmagyarázhatatlan „piknik”. De elég volt csupán pár másodpercig meredni a területre, hogy az ember felfogja, mi történik: a földterületet ezernyi alagúttal szelték keresztbe-kasul az ürgék! Fejecskéjük hol itt, hol ott bukkant elő a lyukakból, szurikáta-módra körbeszimatoltak, kipattantak, és az emberektől egyáltalán nem tartva, szinte a lábaik között szaladgáltak. Megszokta már egymást a két- meg a négylábú: a lyukak mellett türelmesen ücsörgők sosem érkeznek üres marokkal, ami bizony fel-feltűnik egy-egy pocakosabb, felettébb boldognak tűnő ürge láttán.
Tihany egyébként valóban sok látványt és élményt tartogat azoknak, akik hajlandóak elvonatkoztatni, és leragadni csupán a hűtőmágnesek egyen fotóin megjelenő helyek meglátogatásánál. Oké, elismerem, kell némi elborult gondolkodásmód ahhoz, hogy az ember a legnagyobb kánikulában induljon túrázni, de ha egyszer ezt dobta a gép erre a tíz napra, hát ezzel kellett azonosulni. Nem kell azonban valami nehéz, megterhelő útvonalakra gondolni: a Tihanyi-félsziget mindenki számára tartogat gyalogszerrel elérhető célokat, hiszen a rövidebb sétáktól, melyeket akár babakocsival is lehet teljesíteni, egészen a hosszabb, minden látványosságot bemutató körtúrákig valóban gazdag a tárház. Mi kettőt építettünk be: előbb a vörös útvonal alig hat kilométeres sétájára indultunk, ami a Tihanyi Visszhang-pontnál kezdődött, érintette a kálváriát, majd pompás magaslati kilátást biztosított a Belső-tóra és a Füredi-öbölre.
Beszagoltunk a hegybe vájt barlangszemekbe: a Barátlakásokba, és szomorúan tapasztaltuk, hogy a Ciprián-forrás, vagy ahogyan régebben hívták (ez a név jelenik meg az apátság történelmében is), az Orosz-kút kiapadt. Sétánkat megszakítva a városi strandon élveztük ki fáradozásunk gyümölcsét, a hűsítő Balatont (itt jegyzem meg, hogy másnap Balatonfüreden strandoltunk, a Balaton legjobb strandja címet elnyert Kisfaludy Strandon, mely szerintünk nagyon sok mindenben elmaradt a tihanyi városi strand mögött, például Füreden iszaposabb volt talaj, míg Tihanyban finom homok, ott szinte már meleg a víz, itt kellemesen hűs, ott tömeg, itt családias hangulat. Belépő ára? Nos, Füreden 2200, Tihanyban 1700 forint. Csuklottam is egyet, mikor belegondoltam, mennyibe kerül a városi strandra való bejutás Komáromban!).
Második sétánk célpontjául az Őrtorony-kilátót tűztük ki, ami a Tihanyi-félsziget másik oldalán magasodik, és ahonnan pompás kilátás nyílik nemcsak egész Tihanyra, hanem a környező településekre, a Balatonra, az egyre fogyóbb vizű Belső-, és a szinte már a kiszáradás szélén álló Külső-tóra is.
A falun belül is „kirándulgattunk”. Meglátogattuk a Garda Akváriumot, a Lavender lepárlóját, ahol a félszigetre került levendula sikerútjának kiállítását is megnéztük. Voltunk az Eau de Tihany illatházban, a tájházban és a Pisky sétányon megtaláltuk Gombóc Artúrt, az ország megannyi Kolodko-miniszobrának egyikét. Péntek este a kultúra oltárán is áldoztunk: a Tihanyi Szabadtéri Játékok keretében a Bujtor István Szabadtéri Színpadon végigkacagtuk a Vidám kísértet című bohózatot, ráadás gyanánt pedig egyik nap még egy menetrendi hajójáratra is felugrottunk, hogy áthullámozzunk Balatonfüredre. Nagyon megérte: a kánikula és a szélcsend ellenére a hajón kiváló klíma fogadott, a füredi hajóállomáson pedig az impozáns, királykék-szürke színekben játszó Balaton katamarán, melyet bizony a Komáromi Hajógyárban építettek, együtt a Tomaj katamaránnal, illetve a Szántód és a Tihany nevű komppal. Igyekeztem is minél közelebb sompolyogni hozzá: komáromi a komáromihoz.
Hogy megérte-e a tihanyi nyaralás? Nos, a pénztárca hevesen tiltakozik, az tény, ahogyan azonban az is, hogy ugyan mikor költsön egy kicsit szabadabban az ember, ha nem az egész éves munka megérdemelt szabadságán? Ami pedig az átélt élményeket illeti: bizony maximálisan megérte minden pillanata!
fotó: Kalmár Csaba, Kovács Maja