A versíró Czibor Ilona néni, akivel nemrég interjút készítettünk, a bősi Amadé kastélyról is írt egy verset.
Czibor Ilona - A régi kastély
Alkonyatkor, mikor csak a szellő muzsikált,
A régi kastély körül összesúgtak a vén lombos fák.
A múltban lapozgatva a legidősebb fa mesélni kezd:
Fiatal éveim során üldögéltek árnyékomban királyok, királynők, hercegek,
Ahogy peregtek az évek, új harcok, új eszmék dúltak,
Majd iskolás gyermekek kacajától lett hangos a királyi ház.
Most ez a ház egy földi végállomás, idősek itthona,
Nincs benne már a régi idők rivaldafénye, buja mulatás, sok lakoma.
Az öreg szülő elvesztette élete legnagyobb kincsét - a család szeretetét,
Mély, belső sebekkel, fájó szívvel, aggodalommal lépte át e ház küszöbét.
Búcsúzáskor fiaik, lányaik elmondják kedvesen, szépen:
Ne félj! Jó dolgod lesz itt, tudod, nálunk nincs hely, minket utunk másfele vitt,
Mi akkor is szeretünk, ahogy engedi időnk, meglátogatunk.
Az idős ember magába fordulva a választ keresi:
Hát ilyen véges az emberi szeretet?
Lassanként aztán beépül a többi lakó közé,
Barátokat, testvéreket gyűjt maga köré.
Mikor már meghallja a madarak csicsergését, s imáját.
Könnyekkel áztatja, sokszor megsimogatja Krisztusa keresztfáját.
Éjszakákon át, imáiban, zsoltáraiban ostromolja családjáért az eget.
Uram, kérlek, tárd ki felette átszegezett oltalmazó Szent kezed.
Ima hatására már nem siratja a múltat, nem panaszkodik, nem kesereg,
Szíve mélyéről mond urának, Istenének hálát, köszönetet,
Könnybe lábad szeme, megremeg szíve, lelke.
Mikor az öreg fának fohásza átszeli az esti csendet,
Magasságos Isten trónod előtt földig borulok,
Adj a kastély lakóinak, dolgozóinak gyönyörű mát,
És majd királyságodban még szebb holnapot!
fotó: Virág Csenge